Skip to Content

Kollégák blogjai

"Jó lenne, ha jövőre te is járhatnál!",- avagy különös diákmentorság az Anyahajó Stúdióban

Szeverényi Irma - 2018.01.14. vasárnap - 07:00:00


Gyöngyszemre lelni boldogító érzés - úgy vélem - mindenkinek. Így vagyok ezzel én is, és hála a Sorsnak, olykor-olykor részese lehetek ennek az örömnek. Bár a gyöngykagyló könnyek között születik meg, ám a csodás látvány minden fájdalmat elfelejtet. Valahogy így élem mindennapjaimat ott  a mi kedves Anyahajó Stúdiónkban. Vannak nehéz pillanatok, azonnali döntést kívánó konfliktushelyzetek, hiszen válogatott kis Csapatom mindegyike valódi különleges bánásmódot igényel. Egyéniségükhöz, személyiségükhöz alkalmazkodva bizony sokszor fel kell adnom eredeti álláspontomat egy-egy dologgal kapcsolatosan. S ha megvívom csatámat önmagammal, akkor rideg észérveim egyszeriben porbahullanak, s egy más platóról szemlélve képes vagyok feladni eredeti terveimet, szabályrendszeremet. S a krízishelyzetek után boldogan tarthatom kezemben megszületett "Gyöngyszemeimet".Eme rövid bevezető után most csupán egy példát ragadok ki a sok közül, ami talán némi magyarázatot nyújt Kedves Olvasóimnak előző gondolatmenetem megértéséhez.
Szeptemberben érkezett meg hozzám Adrián. Ötödikes kisfiú, aki mögött viharos évek vannak, hiszen iskolai beilleszkedése enyhén szólva nehezen megy. Nem taglalom, mert örömpedagógiám lényege mindig a pozitívumok kiemelése. Utazó gyógypedagógiai foglalkozásaimban határozottan ragaszkodtam eddig ahhoz, hogy két gyermeknél többet egyszerre nem tudok fogadni, mert az IKT-val való fejlesztés csak így lehet hatékony és sikeres.Mindez szépen így történt mindaddig, míglen egyszercsak megalakult Anyahajó Stúdiónkban a Minecraft klub. Valósággal felpezsdült életünk. Kissé bajba kerültem, mert voltak olyan páros foglalkozások, ahol egyik diákom sem tudott eligazodni a játékban. Én magam is majdhogynem a szintjüknél voltam eme tudásban. Így kénytelen voltam álláspontomat feladni, és az osztályban tanító kollégákkal egyeztetve egy-két "Minecraft -tudós", de hozzám járó gyermeket mentorálás céljából elkérni. Jöttek volna ám egyszerre többen is, de azért ennek gátat kellett szabni. Adott esetben felborult az órarendem is, mert a játék során nyílvánvaló lett, kik azok, akik csudajó módon tudnak multiplayer módban együtt építeni, és kik azok, akik komoly konfliktushelyzetbe kerülnek a közös építés során. Voltak ám súlyos helyzetek, amikor sírva szaladt ki valaki tőlem , mert összerombolta építményét a társa. Igyekeztem a konfliktust kezelni, de azért jobbnak láttam, hogy egyelőre ne alkossanak a továbbiakban kollaboratívan.Következő szabályfeladásom akkor volt, amikor Adriánkám osztálytársával karöltve  megállított egy napon a folyosón. Két karomat megfogva, szinte könyörgő módon mondta el a következőket:"Irma néni! Legközelebb bejöhet velem Norbi az Anyahajóba? Megmutatnám neki a Kahootot, és építenénk együtt a Minecraft EDU-ban! " Vettem a mély lélegzeteket, hiszen számos olyan kisgyerek állít meg a folyosón, aki nem is rendelkezik szakvéleménnyel, hogy mikor jöhet be hozzám. Az ugyanis kiszűrődik, és el is mondják a gyerekek osztálytársaiknak, hogy mivel foglalkozunk ott bent az Anyahajóban. Természetesen, hogy eddig elhárítottam finoman kéréseiket, hiszen ez valóban nem lehetséges. Viszont Adrikám kérő szemei valahogy lefegyverezték kemény szívemet. Különösen az a mondata lágyított meg, amikor ezt mondta: "Tudod Irma néni! Eddig senki nem fogadott el az osztályban, csak Norbi. Ő az én egyetlen barátom...", - és vállát átkarolta...  "Adrikám" - válaszoltam - "Rendben, de tudod, hogy ez csak egyszer lehetséges".  Boldogan szaladtak el tőlem, és Adri még utánam kiáltott: "De akkor kérd el Norbit Erika nénitől!"Így történt hát, hogy néhány nappal ezelőtt Adrián megérkezett kis barátjával hozzám. Döbbenetes módon készítette el a foglalkozás forgatókönyvét, amit azonnal közölt is velem: "Irma néni! Az úgy lesz, hogy megmutatom Norbinak a Kahoot-ot,  Ádám kölcsön adja Norbinak a felhasználónevét a Minecraft EDU-ban, és addig Ádám játszik a Fifa16-al, mert azt nagyon szereti. Mi pedig akkor építenénk Norbival közösen". Megint csak néztem kis betyár szemeibe, nyeltem egyet,  - hiszen megint csak észérveim hadakoztak bennem, mondván, hogy jön ez a fiúcska ahhoz, hogy helyettem megszervezze a foglalkozásomat! Ismét csak megvívtam csatámat, és bólintottam tervére azzal a módosítással, hogy : "rendben, beleegyezek, de most hagyjuk ki a Kahoot-ot", hiszen tudtam, az nem fog beleférni az időbe. Így történt tehát, hogy egymás mellé ült a két jóbarát. Ádámkám sem maradt egyedül, mert időközben bekéredszkedett Rolikám, aki segítőként szokott részt venni foglalkozásaim során. Kértem őt, hogy segítse Ádámot a Fifa játékban mert most nekem fontos dolgom akadt. Ugyanis Kristófkám két laptopot is hozott be hozzám, kérve, hogy telepítsem rájuk az EDU-t, hogy otthon is tudjanak építeni kishugával.Komoly műhelyfoglalkozássá vált egyszeriben Anyahajó Stúdiónk.
Adrián és Norbi headsettel és videófelvevő segítségével rögzítették közös játékukat. Nemsokára el is készül megszerkesztett felvételük, amit feltesznek majd saját YouTube csatornájukra. 
Én azért telepítés közben háttérből figyeltem, és olykor-olykor segítettem őket. Videófelvevőm is dolgozott  a szoba sarkában felállított állványon.
A sokperces felvételből egy 6 perces kis workhsop-videót készítettem, hogy aki bepillantani szeretne abba, hogy egy úgynevezett nehezen kezelhető, sajátos nevelési igényű kisfiú miként válik osztálytársa mentorává, és miként válik gyöngyszemmé egy  sokak által kibírhatalan viselkedésú kisfiú, hát legyen itt blogomban tanubizonyságul. A felvétel során háttérből hallani lehet majd a másik két fiúcska hangját is, de - mint tudjuk -  ez a csoportos tanulás természetes velejárója.
Következzen hát a felvétel:


Igen, ez a mondat, illetve óhaj manapság több kisgyerek szájából elhanzik felém: "De jó lenne, ha jövőre én is járhatnék Hozzád!". Persze papir nincs, hogy ez megvalósuljon... De ne is legyen, teszem csendben hozzá... Viszont hiszek abban, hogy lesz még egyszer ünnep a világon. Lesz még olyan oktatás Magyarországon, hogy ne kelljen sóvárogni kisdiákjainknak, hogy bemehessenek egy Anyahajó Stúdiós szobába, hanem ott az osztálytermekben lesz meg minden olyan körülmény, ahol jól érzik majd magukat az ott tanuló gyermekek.Ám most még sűrűn kopogtatnak ajtómon, bebocsátást kérve legalább néhány percre. Az indokok különbözőek. Csak néhány belőlük itt a végére: " Irma néni! Az uzsonnámat hadd adjam neked!" Vagy: "Ezt a cukorkát neked hoztam!" Vagy:  "Csak egy puszit hadd adjak!" Vagy: " Hadd öleljelek meg, mert úgy szeretem az illatodat!" Vagy egészen egyszerűen: "Én úgy szeretek itt lenni ebben az Anyahajó Stúdióban...!"
Alázattal és hálás köszönettel idéztem "Gyöngyszemeim" szavait, elgondolkodva azon, hogy mekkora felelősség van rajtunk, pedagógusokon... 
Kodály Zoltán szavai jutnak eszembe:
"Mi lesz a jövő? Tündérkert, vagy pusztaság? Rajtunk áll. Azon múlik: lesz-e elég munkás kéz. Elég kiművelt fejű és lelkű karvezető, aki meglátja, mi a teendő, s azt véghez is tudja vinni. Mert két kézre kell harcolni"
Kezünben tehát a "karmesteri pálca"...
És már itt is az újabb kihívás: Adrikám így búcsúzott a foglalkozás után: "De ugye Irma néni még bejöhet egyszer Norbi, hogy a Kahootot is megmutassam neki?"...

Kategóriák: Kollégák blogjai

612. Villanyóra-projekt

L. Ritók Nóra - 2018.01.13. szombat - 21:13:58

Úgy tűnik, a jó néhány éven át működő villanyóra-projektünk abban a formában, amiben korábban dolgoztunk, lezárható. Az ebből az okból velünk kapcsolatba került családoknál, szám szerint 28 háznál szereltettünk fel kártyás villanyórát, és legalizáltuk az áramfogyasztást.

Ezekben a családokban lehetetlen volt, hogy önerőből meglépjék ezt, vagy nem volt áram náluk, vagy veszélyes vezetékeken a szomszédoktól vitték, vagy egyszerűen lopták az áramot. Volt olyan utca, ahol hat-hét egymást követő ház is egy villanyóráról jutott áramhoz, amíg azt az órát is le nem vágta a szolgáltató a ki nem egyenlített számla miatt.

A családok visszatérítendő segítségképp kapták tőlünk a szerelési költségektől függő 70-80 ezerbe kerülő órák árát, mivel ezt egy összegben kellett kifizetniük, és erre a jövedelmükből esélytelenek voltak. Feltétel volt, hogy a családdal legyen már megbízható kapcsolatunk, együttműködésünk. Szerződést kötöttünk, megállapodtunk a havi visszafizetésben (többnyire ezertől ötezerig terjedő összegben), és segítettünk a lebonyolításban is az áramszolgáltatónál. Nem zártunk rosszul, a pénz jelentős részét vissza is fizették rendben, pár elköltöző és időközben valamilyen okból (átmenetileg) eltávolodó családnál maradt fenn némi tartozás. Ösztönző volt, hogy akkor kezdtünk egy új villanyóra felszerelésébe, mikor összegyűlt a visszafizetésekből a településen egynek az ára. Mivel mindenki tudta, ki következik, kire várunk, így egymástól is elvárták a részlet fizetését. Bár kríziskezelés ez is, de ingyen nem akartuk adni, láttunk települést, ahol az ingyenesen felszerelt órákat összetörték, mert nem a magukénak érezték, és a dühüket azon töltötték ki, ha lement róla a pénz, és kialudt a villany.

Eleinte sokan nem akarták, vagy, mert egyszerűen nem akarták visszafizetni a tartozást (a kártyás órákon a rátöltés fele, vagy negyede, a tartozástól függően, a ki nem fizetett áram törlesztésébe ment), vagy idegenkedtek tőle, mint minden újtól. Aztán, rábeszéltünk pár, kisebb tartozású családot, és a példájuk felbátorított másokat is, megértették, hogy jobb a saját tulajdonú óra, a legális áramfogyasztás. Persze segített az is, hogy az egymástól vitt áram biztonsága nemcsak a veszélyes vezeték miatt ingadozott, hanem azért is, mert nem lehetett a fogyasztást elkülöníteni. Olyan lett ez is, mint a boltocskázás, gyakran irreális összegekért adta a szomszédnak valaki, aztán, ha az szóvá tette, a „gazda” egyszerűen kihúzta a vezetéket, sötétben hagyva a másikat.

Persze a működtetés sem volt egyszerű. Külön dolgoznunk kellett azon, hogy ahol még volt villanyóra, ott a „védendő fogyasztó” státusz érvényesítéséről ne felejtkezzenek el. Gond volt, hogy a kis falvakban nem volt lehetőség rátölteni a kártyás órákra, és mindig az utolsó pillanatban szóltak, vagy olyankor, mikor már zárva volt minden lehetőség. Nem értették sokan a kódokat, amit be kellett ütni az órába, hogy újra működhessen… Sok munkánk volt benne, mire természetes részévé vált az életüknek az áram felelős használata.

Amikor belekezdtünk, a szabályok még nekünk is nagyobb mozgásteret engedtek. Elképesztő ötletekkel próbálkoztunk újra és újra, hogy áram lehessen a házakban. Nyilván voltak családok, főleg, ahonnan több család is vitt áramot, akiknél olyan összeg halmozódott fel, amit a rátöltések felével is több évtizedes törlesztési idő jött ki…és náluk a behajtócégek sem tudtak tenni semmit, a jövedelmük alatta volt annak a szintnek, ahol a jogszabály szerint a behajtás érvényesíthető. Ilyenkor próbáltuk a családban másnak a nevére igényelni a villanyórát, amint eleinte lehetett.

A szabályok állandóan változtak, mi meg alkalmazkodtunk, és kerestük a kiskapukat. Emlékszem, mikor egyszer azért nem tudtuk továbbvinni az ügyet, mert nem tudtuk hivatalos papírral bizonyítani, hogy a ház, ahová a villanyt szerettük volna bevinni, kié. Mert, mint az a szegregátumokban gyakori, olyan adta el az üres házat, akinek nem is volt a tulajdonában, írtak egy papírt, és ezzel ők, maguk között lezártnak tekintették a történetet. Csakhogy ez nem volt elég, az ügyintéző nézegette a szerződést, mondta, hogy legalább egy hivatalos pecsét kellene rá, hogy továbblépjünk. Partner volt, segíteni akart, de egy kézzel írott papírral nem sokra ment. Mi legyen? Pontosan tudtuk, hogy a leírtaknak nincs valóságalapja, de villany kellett, gyerekek voltak a házban. Hát kitaláltam, hogy ezt írom rá: „az alapítvány ezt a szerződést látta”. És aláírtam, lepecsételtük. Mert tényleg láttuk, ezzel nem állítottunk semmi olyat, ami törvénybe ütköző lenne… Így átment, és meglett a villanyóra itt is.

Nagy nehézség volt pl. az is, hogy a házakban a régi vezetékek életveszélyesek voltak, ám az újravezetékelés költségét már mi sem bírtuk. Itt kitaláltuk azt, hogy vigyük be a villanyórából egy konnektorból egy elosztóval az áramot, bent aztán mehetett oda, ahova kellett, a mennyezeten is futhatott vezeték a lámpához. Fontos volt a biztonság, de olcsó megoldást kellett keresnünk.

Aztán jöttek az új szabályok. A tulajdoni lap becsatolása a kérelemhez, vagy a hivatalos albérleti szerződés, ha valaki más lakta. Ezeket, ebben az élethelyzetben élő emberek nem tudják produkálni. Szerencsére, mire ezek hatályba léptek, a villany nélküli házakat, legalábbis azokat, ahol laknak, rá tudtuk csatlakoztatni a hálózatra. Van még pár ház, ahol sötétség van, de itt öregek laknak, megszokták már, nem is kérik, hogy segítsünk, bár nem is tudnánk, a házak nagyon rossz állapotúak, és más tulajdonában vannak. Vannak üres házak is, ahol jó nagy tartozás van a házon, de mivel ezeket nem lakják már régen, le is amortizálódtak már, életveszélyesek, nem az áram hiánya az egyetlen dolog, ami miatt nem lakhatók.

Jó az is, hogyha valaki védendő fogyasztó, akkor már nem vágják le a hálózatról, hanem automatikusan kártyás órát kap. De most is figyelnünk kell sok családnál, akinél még van „rendes” óra, a befizetésekre, a részletfizetési kérelmekre, arra, hogy a tartozás ne halmozódjon fel. Sok helyen megy a villanyórára a lakásfenntartási támogatás, ami nagy segítséget jelent.

Szóval, ebből, amit lehetett, kihoztunk. Léphetünk hát egyet megint. A nagy álmom, a víz bevezetése lenne…. Sok házban volt bent víz, de ugyanaz jellemezte, mint a villanyt: nem fizették, és szűkítőt tettek fel, vagy el is vitték az órát. Itt is van már védendő fogyasztó státusz, de sokan nem is tudják, így nem élnek vele. És sokkal több az olyan ház, ahol nincs víz, hanem az utcáról viszik, a közkútról. Néha nagy távolságból.

A lakhatási szegénységgel való napi találkozás nagyon lehangoló. És még rosszabb, hogy kilátás sincs a megoldásra. Sokan, akiknél természetes a villany, a víz a lakásban, el sem tudja képzelni, annak a hiányával hogyan lehet élni. Máshogy nő fel az a gyerek, aki komfort nélküli, vagy félkomfortos házban él, mint az, akinél a komfort adott.

A munkánknak ezen a területén két feladatunk van: a feltételek megteremtése, és a legális, felelős fogyasztóvá nevelés. Ez utóbbi legalább annyira fontos, mint az előbbi.  A büntetés, a hálózatról való leválasztás, a behajtás vajon megoldást hoz-e? Mert a rendszer ennyit tesz.

Pedig lehet másképp is. Lehetne. Nekünk valahogy megy….

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Elfogadás, befogadás a Minecraft EDU-val

Szeverényi Irma - 2018.01.08. hétfő - 06:29:00


Bár már 2018-at írunk a naptár szerint, mégis egy olyan eseményről kívánok néhány szót ejteni, ami  ugyan még tavaly novemberében történt de örömteli volt számomra, és elmondhatom, Anyahajó Stúdiós  Csapatom számára is. Részt vettünk ugyanis az Őszi Pedagógiai Napok keretében egy olyan történelem órán, ahol kisdiákjaim a témához illeszkedő alkotásokat mutattak be. Tulajdonképpen egy régóta dédelgetett álmom valósult meg , hiszen több éve arra törekszem, hogy a nálam elsajátított ismereteket osztálytermi keretek között kamatoztathassák a gyerekek. Mindig hittem abban, hogy a tanulási akadályokkal küzdő diákok kaphattak olyan tálentumokat, kincseket, amelyeket felszínre hozva, és tovább ápolva sikeresen tudnak beilleszkedni csoportjukba, és még egy-egy területet illetően példaképül is szolgálhatnak társaik számára. Természetesen ehhez egy olyan innovatív iskolai közegre van szükség, ahol a most még érvényben lévő szigorú követelményrendszer mellett is képes egy pedagógus új utakat, alternatív lehetőségeket találni ahhoz, hogy pl. egy sajátos nevelési igényű tanulónál ne azt nézze, hogy mit nem tud az a gyermek, hanem azt, hogy mire kapott különleges képességet. Ez a szemlélet alapjában megváltoztatja egy utazó gyógypedagógus munkáját, hiszen a részképességek sokszor kínos fejlesztése helyett egyszeriben átalakul fejlesztő szobája egy tehetségnevelő műhellyé, ahol a tanuló és pedagógus viszonylatában  olykor-olykor szerepcserére kerül sor. Ők lesznek a tanítók, és a tanár lesz a tanuló. Ez történik most nálunk az Anyahajó Stúdió életében is, amikor fő szerepet kapott foglalkozásainkban a Minecraft EDU iskolai verziója. Most nem írok részletesen róla, hiszen blogom több bejegyzése is ennek jótékony, fejlesztő hatásairól ír. Visszatérve a bemutató órára, írom le, hogy hetekkel az esemény előtt keresett fel Erika, a gyermekek történelem tanára, hogy szívesen fogad valamilyen IKT alkalmazással segített, differenciált feladatot. Megkaptuk tőle a témakört, ami a görög mitológia volt. Átbeszéltem a gyerekekkel, miről is lesz szó, és rájuk bíztam a választást, hogy kedvükre építsenek valamit a Mincraft EDU-ban a témakör szerint. Hatalmas lelkesedéssel láttak neki a munkának. Több foglalkozás is ennek jegyében telt nálam ott az Anyahajó Stúdióban. Végül is három kis tanítványom alkotása készült el úgy, hogy ők videót is készítettek közben, és így felkerült saját YouTube csatornájukra. Szíves szeretettel ajánlom a felvételeket megnézésre azzal a megjegyzéssel, hogy senki ne "egy az egy"-ben várja a trójai faló, a görög labirintus, valamint a Minotaurusz megtestesülését, hiszen ez a Minecraft játék éppen is a gyerekek kreativitását szolgálja fejleszteni. Így ők beleláttak ezekbe az építményekbe olyanokat, amiket mi el sem tudnánk képzelni. De  - hála Erika Montessori szemléletű pedagógiai hozzáállásának - elfogadta alkotásainkat, sőt ötösökkel jutalmazta a gyerekek mukáit. Most először a három gyermek videóját mutatom be, majd azt az öt perces videót, amely híven tükrözi azt a csodát, amikor egy - egyébiránt nehezen beilleszkedő, és sokszor kudarcokra ítélt - kisfiú büszkén mutatja be társainak az általa készített  görög labirintust.
És végül summaként egy bő, egyperces kis bemutató álljon beszámolóm végén, ahol álmom egy cseppnyi beteljesülését mutatom be.
Hiszem, tudom, hogy utazó gyógypedagógiai munkánk sikeressége rejlik abban, ha merünk bátran hozzányúlni a legmodernebb  digitális eszközökhöz, alkalmazásokhoz, netán online videójátékokhoz.Viszont a siker csak akkor lesz teljes, ha olyan elfogadó és befogadó pedagógus társakra lel egy integrált iskolában fejlesztő gyógypedagógus, aki képes és hajlandó osztálytermi keretek között is csillogni hagyni sajátos nevelési igényű kisdiákjait.
Jöjjenek hát sorba a bemutatók! Ragyogjanak tudásukkal a kis "nebulók"!










Kategóriák: Kollégák blogjai

611. Fotók

L. Ritók Nóra - 2018.01.06. szombat - 20:33:25

Ma, amikor a vizualitás ennyire erősen jelen van a kommunikációban, nehéz megtalálni a mindenkinek megfelelő pontot a szegénység kommunikálásában.

Amikor kezdtem ezt az egészet, még nem éreztem ennyire ennek a nehézségeit. Ma már sokkal tudatosabb és figyelmesebb vagyok ebben is. És sok segítséget is kapok ma már ezen a területen is.

Érzem, értem, mekkora szerepe van a fotóknak. Próbálom hát jól használni. Úgy, hogy közben vigyázzak is rájuk. Mert szegénynek lenni nem dicsőség. Azzal nem sokan szeretnek kiállni a nyilvánosság elé. Mondjuk, erre rá is segít minden és mindenki, aki azt erősíti, hogy a szegénység kizárólag személyes döntéseken alapuló állapot. És ezt sokan vallják, a legmagasabb posztokon is.

Sok szempont van, akkor is, mikor a szegregátumokban fotózunk. Egyrészt, meg kell értetnünk ott, hogy a szegénységet is meg kell mutatni ahhoz, hogy az emberek értsék, lássák, elhiggyék, és segítsenek. Másrészt ez olyan alázattal kell tennünk, amiben ők ezt nem érzik bántónak. És figyelnünk kell közben a közösségre is. Mert egy fotónak nemcsak egyéni, családi üzenete van, hanem közösségi is.

Ha szavakkal leírom, vagy elmondom, hogy egy gyerek nem tehet arról, hova születik, ezt szinte mindenki elfogadja. Mégis, rögtön érzem, mennyire gondolják komolyan, ha mutatok egy szurtos arcú kicsit, és mellette egy tisztát. A szurtos arcún sokan túllépnek. Sőt, meg is szólják: Miért így néz ki? Minek szülték meg, ha nem tudnak gondoskodni róla?! A tisztánál ez fel sem merül. Pedig lehet, neki is öt testvére van, és éppen annyira éhes, mint a másik. Az mégis „méltóvá válik” a figyelemre. Míg a szurtos nem. Pedig gyerek mindkettő. Aki nem tehet arról, hova születik.

Talán épp ezek miatt vagyok nagyon óvatos. Mert a véleménynyilvánítás, főleg a közösségi médiában, ahol név nélkül, arctalanul is lehet kommentelni, bántó lehet. És én nem akarok bántani senkit. Pláne nem azt, aki szegény. Akinek van elég baja e nélkül is.

A személyeket mindig a hozzájárulásukkal (vagy törvényes képviselőjük hozzájárulásával) fotózzuk és osztom meg, és mindig pozitív üzenettel. Sikert, mosolyt, örömöt társítok hozzá.

Amikor a nyomort szeretném megmutatni, akkor a környezetet mutatom. Személyek nélkül. És itt is micsoda indulatokat vált ki egy-egy gondozatlan környezet! Ilyenkor tömegesen jön a „tisztes szegény” ideája, aki tiszta, a ruhája foltos, de nem rongyos, aki takarít, pénz nélkül is rendet varázsol, mint az elmúlt századok szegény asszonyai. „Az én nagymamám is…” „Nekem is….mégis….” stb.

Örökös harc ez is, próbálkozom folyton megértetni az okokat, a 21.századi szegénység bonyolultságát, vagy a szegregátumokban élők családi átörökítését is.

Ha sajtó készít fotót, filmet róluk, ott is mindig dönthetnek, akarják-e vagy sem. Ám sok konfliktusom volt már e miatt is, mikor később (főleg, ha a sorsuk kicsit jobbra fordult) zavarja őket… ám azok újra és újra előkerülnek valahol. És nem értik meg, hogyha akkor hozzájárultak, később már nem tudom törölni, mert nem nálam van.

Aztán ott van az, mikor mások használnak fel fotót tőlünk. Általában megkérdezik, de van, hogy nem. Most ebből elég kellemetlen helyzet adódott. Karácsonykor rengeteg fotót készítünk, hogy nyilvánosan, vagy privát üzenetekben visszacsatolhassunk a támogatóknak. A kollégáim az adományok átadásakor készítik ezeket, beleegyezéssel, mint mindig. Minden évben van, amit „angyalkás” fotónak nevezünk, mert annyira szép, annyira benne van a karácsony üzenete, hogy ez kiemeli a többi közül. Az idén is volt egy. Amit mi használtunk, nyilvánosan is, pozitív tartalommal természetesen. Ám a közösségi oldalról használta más is, egy írása mellé. Nem kérdezte meg, csak letöltötte, és odaírta, hogy tőlünk van.

A baj az volt, hogy az írás, bár nem a konkrét eset volt benne a lényeg, hanem egy magasztosabb üzenet a szeretetről, olyan családról szólt, akik rémes körülmények között éltek, gyerekekkel. És nem írták oda, hogy a kép csak illusztráció, és nincs köze az íráshoz. Ezt a cikket megosztotta több média, hiszen, aki írta, az ő szavára érdemes figyelni, nemcsak karácsonykor.

Ám ez az írás már nem tetszett a családnak, hiszen ők úgy értelmezték, az írás róluk szól, mert az ő gyermekük van a fotón. „Leszégyenítve” érezték magukat, mert ők nem így élnek…. és féltek is, úgy érezték, ellenük fordíthatja a hatóság a cikk tartalmát. Nagyon nehezen tudtam megnyugtatni őket…talán még most sem sikerült rendesen.

Nyilván elgondolkodtam, vajon miért nem a saját fotójukat használják, hiszen ők is segítő szervezetet képviselnek. Miért nem ott fotóztak, azoknál, akikről az írás született? Talán épp ezért, mert nehezen találják ők is a megfelelő pontot? És félnek, hogy félrecsúszik valami, amiből később bajuk lehet? Vagy egyszerűen kényelmesebb volt így, és a következmények már nem az ő bajuk? Nem jutott eszükbe, hogy ezek is épp olyan emberek, mint akiken ők próbálnak segíteni?

Jó lenne, ha legalább mi vigyáznánk jobban egymásra. Mi, akik segítünk. És vigyáznánk egymás szegényeire is.

Mindig boldoggá tesz, ha tőlünk messze élő szegény fordul hozzánk a gondjával, és sikerül az ő közelében találnom valakit, egyént, vagy szervezetet, aki segít rajta. Mert valahogy így kellene. Hálózatban, egymást támogatva dolgozni. Vigyázva a szegényekre.

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Hogyan ne építsünk digitális iskolát?

Fekete Hajnalka - 2018.01.06. szombat - 09:15:00
Fontos szempont, hogy tartsuk távol magunkat minden innovációtól, ne érdeklődjünk, gyors testcselekkel ugorjunk el, ha izgága kolléga más iskolák, műhelyek tapasztalatairól pletykálna. Az eszközök beszerzését, a hálózat bekötését emlegetve mindig hangsúlyozzuk a FENNHATÓ felelőségét és kiszámíthatatlanságát. A várható fejlesztés idejét, tartalmát állítsuk be jövendőbeli ajándékként, amelyre ugyan vágyakozhatunk, ámde tervezni rá felesleges. Biztos módszer, ha magát a témát is csak agypusztító értekezletek végére időzítve egy-egy mondatban érintjük. A digitális állampolgár mintapéldájaként évente legfeljebb 3 ízben nyomtassuk és függesszük ki valamely piros listás online portál cikkét a internet veszedelméről. (Kék bálna, elbutulás a mobil eszközök okán és tsai..) Szigorúan tartsuk magunkat és vezetőtársainkat távol, ha az intézményben mégis sikerül valamiféle műhelyt, képzést megvalósítani. Különösen fontos, hogy soha ne látogassunk olyan renegát kollégáink óráit, ahol bármiféle IKT tevékenység folyik. Nem szükséges tiltanunk ugyan, épp elég ha kerüljük, elhallgatjuk, és halogató időhúzással kivárjuk míg a kollégák feladják a szél elleni küzdelmet.
De mi legyen, ha orvul csapdába csalja intézményünket a FENNHATÓ és tisztességes hálózati elérés veri az iskolát, sőt korszerű pc-k, laptopok, projektorok érkeznek?
Igazi kihívás, de a türelem itt is segít. Fontos, hogy ne készüljünk rá, tehát ne mérjük fel mire és hol van szükség. A sok információ zavart kelt. Halmozzuk fel az új eszközöket egy kevésbé használt, s a tantestületünk többsége számára ismeretlen teremben - ez a sokévi kitartó munkánk eredményeként az informatika terem - majd az eszközök beérkezése után 10 nappal tájékoztassuk kollégáinkat, az eszközök érkezéséről - a következőképpen.
  • Olyan kicsi pc-k érkeztek, hogy rácsot kellene rájuk rakni, mert a diákok ellophatják. 
  • Nem lehet beléjük cd-t, dvd-t tenni, hát miféle vacakok ezek.
  • A munkaközösségek tegyenek javaslatot arra, hogy mely termekbe helyezzünk ki állandó pc-t és projektort - de természetesen ezeket a tantermeket attól kezdve zárni kell, s az ott órát tartó pedagógus felelősége lesz az eszközök épen tartása. Fontos, hogy ne jelöljünk meg határidőt. (Azt a tényt, hogy sok évi pályázati munka és szülői támogatás erdményeképp minden alsós teremben van pc és jópárban stabilan beállított projektor - amellyel nap mint nap dolgoznak a renegátok, s amelyeket valamiért nem rongálnak meg a diákok - ezt ne emlegessük.)
  • A csomag egyetlen eleméről, mely minden kolléga fantáziáját megmozgatja - tanári laptopok - egyetlen szót se szóljunk. Elég annyit kiszivárogtatni, hogy természetesen kevesebb jött, minthogy mindenki kaphatna, a többire már ott a SIF - vagyis a sárga irígység faktor jótékony hatása. Ezzel biztosíthatjuk, hogy véletlenül sem a tanítás-tanulás módszertanáról, hanem a ki kinek a micsodája témájáról fantáziálnak kollégáink. 
  • Nincs más dolgunk,mint hátradőlni és elvonulni a jól megérdemelt téli szünetre.
  • S mikor visszatérünk januárban folytassuk ugyanígy.

610. Visszatekintő és jövőváró blog

L. Ritók Nóra - 2017.12.30. szombat - 18:46:36

Nos, eltelt a 2017-es év is. Az Igazgyöngy Alapítvány életének 18. éve… és a 8. éve annak, hogy az oktatásunkat esélyteremtő stratégiává bővítettük, pilotprogramunkban.

Milyen volt ez az év? Ha az alapítvány céljait nézem, tulajdonképpen elégedett lehetek. Hiszen működik tovább az Igazgyöngy művészeti képzése, több mint 600 gyereket tanítva, 6 településen, eredményesen. Június óta közel 300 díjat nyertek a gyerekek itthon, és nemzetközi gyermekrajzpályázatokon is, és több kiállításunk volt az idén is a határon belül és külföldön is. Képzéseket tartottunk itthon, és a határon túli magyar pedagógusoknál is, a meghívások folyamatosak, konferenciákra, workshopokra, különféle programokra hazai és nemzetközi szinten is. Már rég nem tudok mindenre igent mondani, amit tudok, delegálok a kollégáimnak, de 2017-ben több mint nyolcvan meghívást mondtam le….mert ha mindenre igent mondanék, nem maradna időm dolgozni.

A szociális munka terén is sokat tettünk, nyilván nem eleget, hiszen a kérések száma mindig több, mint amire hatékonyan reagálni tudunk. Tárgyi adományt postán, és a gyűjtőpontról leszállítva 307 esetben kaptunk. Ebből tudtunk segíteni itt a térségben, mintegy 1200 családnak, és támogattunk adományokkal 24 esetben óvodákat, 34-szer önkormányzatokat, családsegítőket is. 1330 utalást kaptunk, magánszemélyektől, cégektől. 178 felajánlás érkezett 2017-ben az örökbefogadó programunkra, és most csaknem kétmillió forint értékben kaptunk Erzsébet utalványokat, amiből az élelmiszer-adományokat finanszírozzuk. Sok mindent kiragadhatnék, hogy mit, mire fordítottuk…150 ezret gyerek-szemüvegekre, 350 ezret gyerekgyógyszerre, 60 ezret tápszerre… plusz havi 50 ezret ezekre, egy másik alapítvány jóvoltából. A 69 ösztöndíjasunkra közel 9 milliót, a tanodánkra több mint 12 milliót költünk. És ezekből a támogatásokból tudtunk 47 közösségi rendezvényt szervezni 2017-ben Toldon, ebből fedezzük a szállítást és a családok felkeresését 20 településen, ebből támogatjuk a munkahely-teremtő elemet, amíg fenntarthatóvá nem válik, ebből fedezzük a fogamzásgátlást, a tudatos családtervezésért, az életveszélyes lakások helyrehozatalát, és még sok minden mást, amit fejlesztő segítségnyújtásnak nevezünk. Amiben a lényeg, hogy aktivitást, az általunk kínált lehetőségek kihasználását kérjük, a segítségnyújtásért cserébe. Mert nem konzerválni akarjuk az állapotukat, hanem a segítségükkel megváltoztatni. Az általuk kialakított közösségi szabályok szerint. Közösségben működve.

Szóval, a céljainknak megfelelően dolgozhattunk, hála a támogatóknak. Mert a pozíciónk a rendszerben nem lett jobb, a külföldről támogatott szervezetek bélyegével, a nem elhallgatott Soros-pályázatokkal, a rendszeren belül elérhető pályázati lehetőségeink bezárulásával. De még tudunk dolgozni, és ma ez is eredmény. Nem is kicsi. És közben nőtt a felénk irányuló szolidáris figyelem, ami viszont csodás érzés, és eredmény is. Mondhatjuk úgy is, hogy az Igazgyöngy társadalmi beágyazottsága sokat növekedett 2017-ben.

Mit várok 2018-tól? Talán először is, hogy dolgozhassunk tovább. Civil szervezetként, alapítványi fenntartású iskolánkkal, családgondozásunkkal, közösségfejlesztésünkkel, tanodánkkal. Hogy ennél, ami 2017-ben volt, a fennmaradás, a munka folyamatos biztosítása ne legyen nehezebb. Hogy bírjam én is, és a kollégáim is. Aztán, hogy a társadalmi vállalkozásunkkal, a kézműves SZUNO-val, és az élelmiszerfeldogozó AMARI-val tudjunk egy szinttel feljebb lépni.

És vannak persze álmaim is. Szeretnék pl. egy tényleges civil összefogást. Amit nem a félelem, vagy a túlélés érdekében vitt túl nagy kompromisszumkészség, hanem a bátor, nyilvánosan is vállalt kiállás jellemez az általuk felvállalt ügy mellett. No meg, egy olyan közhangulatot, amiben nem sistereg a gyűlölet a véleménykülönbségek esetén. Olyan politikusokat, akik nem a másik alázásban teljesednek ki, hanem abban a feladatban, ami miatt abba a pozícióba kerültek. Amikor nem az önös érdek süt át a működésükön.

Jó lenne, ha a leszakadó térségek, családok életében lenne valami pozitív változás. Nem a kommunikációban, hanem az életben. Ha úgy tudnánk beszélni a problémáikról, hogy a valós helyzet adná a kiindulópontot, és nem a mindent elfedő, képmutató hazugság.

Szeretném, ha az oktatási szegregáció csökkenne. Ha az egyház ténylegesen a biblia tanításai szerint viszonyulna a szegényekhez, akkor is, ha cigányok. Akkor is, ha cigánygyerekek. Ha nem kellene másodrendűnek éreznie magát annak, aki nem vallásos. Ha elhihetném annak, aki a hitre hivatkozik, hogy őszintén teszi. Jó lenne, ha eltűnnének a gyűlöletkeltő óriásplakátok. Ha mosolygó pedagógusokat látnék újra. Ha az egészségügyi ellátás javulna, és nem a sportegyesületekre fordított támogatások növekednének tovább. Szeretnék újra megyei lapot olvasni, és rádiót hallgatni, mint régen.

Szeretnék mindenkinek a szemébe nézni, őszintén, mosolyogva… és szeretném, ha ők is így reagálnának. A határon belül és kívül is. Ha nem tőlem kérdeznék Szlovéniában, hogy minek ad nekik a magyar állam támogatást, mikor ők jobban élnek, mint mi. Szeretném, ha nem külsőségekben teljesedne ki a világ, hanem a belső értékekben. Ami szerintem nem a templomok számától függ… hanem a családoktól, az oktatástól, a közösségektől.

Szeretnék egy jobb, egy igazságosabb és tisztességesebb világot. Mi, az Igazgyöngyben továbbra is ezért dolgozunk majd. Már nem érdekel, hogy ez az államon belül van-e vagy kívül. Csak csinálni akarom. 2018-ban is. A gyerekekért.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

609. Karácsonyi visszacsatolások

L. Ritók Nóra - 2017.12.25. hétfő - 09:54:57

Ez az adventi időszak, az adománygyűjtéssel fantasztikus volt. Azt hiszem, ebben az elmúlt két hónapban annyi minden ért bennünket, hogy idő kell a feldolgozáshoz. A külföldi kiállítások, Ausztria, Olaszország, Németország….a pápai audiencia…..a könyv….az MTA bejelentett támogatása…a Klubrádiós adománygyűjtés, ami jóval meghaladta a tavalyit. Tényleg hihetetlen.

Sok visszajelzést kaptunk. Az adományozóktól, segítőktől, és azoktól is, akiket mi segíthettünk általuk.

Most egy csokrot kigyűjtöttem belőle. Azt hiszem, alkalmasabbak annak az érzékeltetésére, amit érzek, mintha én írnám meg. Mert furcsa érzések keverednek ilyenkor az emberben. Örömöt is érzek, sőt valahogy erősnek érzem magam, hiszen ennyien vannak mellettünk, ennyien értik, mit szeretnék, és ezek a megerősítések mind erőt adnak. Ugyanakkor félelmetes is ez az egész…. hiszen a megerősítések a probléma láttatásához kötődnek, és azt is tudom, hogy ennél kevesebbért is büntették már a civileket. Aztán ott van bennem a felelősség érzése is. Hiszen meg kell felelnem az emberek bizalmának. Átláthatóan, tisztán, becsületesen, a cél érdekében a legjobban felhasználva a támogatásokat. Ez nem esik persze nehezemre, mindig is így tettem, ám azt is látom, egy pillanat alatt be lehet mocskolni bárkit, és mire kitisztázza magát, rámegy a munkája… és gyakran ő maga is.

És ott vannak még, akikért dolgozunk. Akik boldogok, mert segítettünk rajtuk, és logikus, hogy nekünk is boldognak kellene ezért lennünk. De nem nagyon megy. Mert a megtapasztalások, amiket a kollégáimmal átéltünk az adományok célba juttatásakor, sokkolóak voltak újra. Persze mindenhol voltunk már…és mindent láttunk. Naponta pár helyen. De napokon át menni, negyed óránként új szerencsétlen családhoz bekopogni, mennyiségileg annyi volt, ami nem elviselhető már. Nekünk sem, a gyakorlottaknak.

Szóval, ezek a vegyes érzések kavarognak most bennem. Ezért gondoltam, hogy pár visszacsatolást megmutatok. És egyúttal megköszönöm a megerősítéseket mindenkinek.

Azoktól is közlök párat, akik a facebookon kerestek meg minket, több mint 70 családnak postáztunk is csomagot, az itt felkeresett több mint ezer mellett. Ők is visszacsatoltak….és az örömüket tovább kell, hogy adjam azoknak, akik adományaikkal lehetővé tették, hogy távolabbra is segítséget adhassunk.

Tehát az idézetek:

Egy Erzsébet utalványhoz kapcsolódva:

„Esküszöm, ha nem lennék beteg és öreg, és messze élő, köztetek lennék! A férjem (Őze Lajos) ugyanolyan mélyszegénységből került fel az akkori tehetségkutatás eredményeképpen ,Szentesről Budapestre a Színművészetire….  köszönet egy Arató István szódavíz-vastagságú szemüveget viselő tanárjának, majd egy Sári Ilona tanárnőjének, hogy támogatták a dadogó,  mindig éhes  gyereket. Nemrég kaptam meg egy hasonlóan „bolond” tüneményes barátomtól Őze Lajos színművészeti tanuló  – szerintünk eddig legkorábbi –  filmjelenetét (egy hagyatékból került elő): felismerhetetlenül sovány, de már budapesti színész-palánta lett!   Csak azért mondom, mert  Ti is Arató Istvánok, és Ilona nénik nyomán dolgoztok, sajnos megfelelő egyéb intézményi  háttér segítsége nélkül.”

Egy, az iskolai munkánkhoz kapcsolódva:

„Szerkesztek egy könyvet. Van benne egy tanulmány a 18. századi népoktatásról és egy tanító úr verse: 1. „Az Isten, a’ ki oszt tiszteket, Én reám bízott gyermekeket: Hogy én ezeket oktassam, És meg-hagyta, hogy e’ gyengéket Jó erköltsökre szoktassam… 6. Uram! taníts elébb engemet, Szenteld meg testemet, lelkemet, Hogy én-is mind e’ kettőben, Elébb vihessem népetskémet, És taníthassak erőben…”

Egy, a könyvről:

„Olvasom a könyvét, még csak a felénél járok, de nagyon fontos tapasztalatokkal lettem gazdagabb. És nagyon fáj, amit olvasok. Belvárosi kvázi középosztálybeliként ez szinte felfoghatatlan. Volt, hogy le kellett szállnom a buszról útközben, mert elsírtam magam egy történeten. Névnapomra azt kértem a barátomtól, hogy utalja át az ajándékra szánt pénzt az alapítványnak. Januárban, mert olvastam, hogy az a legnehezebb hónap. Mert nekem aztán tényleg mindenem megvan.  Tehetetlennek érzem magam. Hiába utalok kisebb összeget rendszeresen a Bagázsnak, hiába sütök a Hetibetevőnek… csepp a tengerben. Idő kell, hogy feldolgozzam ezt. Köszönöm, hogy ilyen okos, érzékenyen és kegyetlen őszinteséggel megírt könyvből tájékozódhatok. És köszönöm a munkájukat. Tiszteletet érdemelnek, mindenki, aki ekkora fába vágja a fejszéjét, és nem adja fel….”

Egy, az egyik facebookon posztolt  fotóhoz kapcsolódva:

„December 20-án este a Facebookon posztolt kislányon, illetve családján szeretnék valami módon segíteni! Sajnos én nem vagyok egy megsajnáló típus, mert úgy gondolom minden ember a maga életének kovácsa!  Viszont ez a kép, illetve poszt nagyban megváltoztatta a véleményem! Megosztottam azt a posztot és van 1-2 ismerősöm, aki jelezte szeretne segíteni Rajtuk! Kérem tájékoztasson milyen lehetőségeink vannak! ….Tegnap este 2 órán át ültem elérzékenyülve, hogy milyen életek, sorsok vannak, mi meg nem tudjuk eldönteni kinek mit vegyünk ajándékba, mert meg van minden….”

És akik segítséget kaptak most, mert hála a támogatóknak, volt miből:

„Tisztelt Rajzos dolgozók. Szeretnénk megköszönni a rengetek ajándékot amit gyermekeim kaptak. Nagyon örültek örülnek neki. Ezuton Kívánunk Békés Boldog Ünnepeket.”

„Megkaptunk a Csomagot aminek nagyön örűltűnk hálások vagyunk önek az úr álgya meg önt és Családját és kolégáit”

„Ezúton szeretném megköszönni, hogy családomat egész évben segítették, támogatták, mely nagy segítség volt számunkra. Kívánok önnek Kellemes Karácsonyi ünnepeket és sikerekben gazdag Boldog Új évet. „Az egyik bölcs mondás szerint a szavaknak három esetben van létjogosultságuk: ha segítenek vagy gyógyítanak, ha köszönetet fejeznek ki, és ha áldanak.”

„Ezúton szeretném kifejezni hálás köszönetemet Önnek és mindazoknak , akik hozzájárultak az igazgyöngy alapítvány által küldött csomaghoz. Ezúton kívánok Önöknek  gazdag áldást életükre és munkájukra.”

„Üdvözlöm,,Megszeretném köszönni az élelmiszer csomagot amit küldött,megkaptuk és nagyon nagy segítség volt,,köszönjük szépen,,Tisztelettel!!:…”

„Nagyon-nagyon szépen köszönöm Önöknek! Én annyira meg voltam hatva és még egyszer köszönöm! Egytől-egyig szép, hasznos és kedves dolgokkal leptek meg. A lábbelik pedig egyszerűen gyönyörűek és… leírom: nagyon tiszták, újak! A játékok úgy szintén szuperek… kedves, hogy mindkettőnkre gondoltak! Igazán szebbé tették a napomat! A segítőkész szándékukról és hozzáállásukról nem is beszélve, így látatlanul/ismeretlenül. Nagyon hálás vagyok.”

„Szép napot! Köszönöm a család nevében az adományt! Ma megérkezett! Nagyon nagy öröm érte a csaladod folleg a két kislányt! Nagyon szépen köszönjük! Isten áldja meg a családdal! Kellemes ünnepeket kívánunk!”

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

OVI-IKT kurzus a Tarkabarka Óvodában - Kedvcsináló bepillantó zenés képmetszetekkel

Szeverényi Irma - 2017.12.21. csütörtök - 11:30:00


Ez év tavaszán indult el az óvodapedagógusoknak készített akkreditált IKT képzésünk a Gondolkodj Egészségesen! Személyiségfejlesztő Óvodai program keretében. A blended learning szervezésű kurzusról készítettem akkor egy kis beszámolót, amely ITT olvasható. Novemberre gyűlt össze a második maroknyi, ám annál elszántabb Csapat, hogy bepillantást nyerjen a modern technológia-adta újszerű óvodai eszköz- és módszertanba. Minden jelentkezőnek nagyon örülünk, ám el kell, hogy mondjam, felettébb boldogok vagyunk akkor, amikor intézményvezetőt is megpillantunk a névsorban. Szerencsés módon ez így történt most is. Talán nem kell külön részletezni azt, hogy mekkora előny, ha egy óvoda, avagy iskola élén innovációra nyitott, tettre kész vezető van. Több éves tapasztalat mondatja ki velem, hogy szinte behozhatatlan szerencsés helyzetben vannak azok a kollégák, akik ilyen helyen dolgozhatnak, taníthatnak. Minden elismerésem és megbecsülésem a kurzus valamennyi hallgatóját illetően, hiszen szinte az alapoktól indultunk, ami az információs és kommunikációs technológiát illeti. S ez nem leminősítésük, hiszen évtizedes, komoly szakmai tapasztalat van mögöttük. Viszont valamilyen oknál fogva most jutottak el oda, hogy rászánják magukat egy vadonatúj megtanulására. Közös beszélgetéseink során egyöntetűen megállapítottuk, hogy "nincs mese", haladnunk kell a korral, haladnunk kell piciny gyermekeinkkel, akiknek kezébe természetszerűen a játékokkal együtt kerülnek a digitális eszközök, okostelefonok, tabletek. 
Novemberi képzésünk tematikája, szerkezete, online felületei hasonlóak voltak első kurzusunkhoz.
Természetesen egy új Kurzus-Teret nyitottunk számukra, ahol kis változtatásokat hajtottunk végre az előző képzés tanulságait levonva. Sok ismeretanyag és alkalmazások sokasága, elérhetősége, kis tutoriál videók találhatóak az oldalon, amit "örökbe" odaadtunk a képzést elvégző óvónéniknek. Ugyanis arra gondoltam képzésvezető kolléganőmmel Nagy Ildikóval együtt, hogy akkor lesz hatékony a kurzus, ha vissza-vissza tudnak majd járni a hallgatók a Kurzus-Térre, hogy onnan vehessenek majd további ötleteket. Hiszen a képzés rövid ideje alatt szinte képtelenség elsajátítani az ott megjelent tudást és gyakorlatot. 
Szokásomhoz híven a kurzus alatt is készítettem videó felvételeket. Több órányi filmanyag gyűlt össze, amit végig is néztem . Megállapítottam, hogy mély tanulságok , önreflexiók vonhatók le , ha visszanézzük a saját magunk gyakorlatát. Mivel hatalmas videóanyag állt rendelkezésemre, így arra jutottam, hogy pillanatfelvételeket készítek a filmek nézése közben, és azokat fűzöm össze. Így készültek el az úgynevezett képmetszeteim, amelyek a három kontakt napról szólnak képaláírásokkal, zenei aláfestéssel ellátva. Valóban, csupán keresztmetszete mind ez a képzésnek, hiszen a három bemutató összesen 8 perc. Sok minden kimaradt belőle, ugyanis  nem mindent tudtam lencsevégre kapni. De így is - úgy gondolom,  - érzékelhető lesz a nyolc perc alatt kurzusunk mibenléte. 
Szeretettel nyújtom át tehát második OVI-IKT képzésünk summáját:







Kategóriák: Kollégák blogjai

608. Adventi készülődés

L. Ritók Nóra - 2017.12.17. vasárnap - 17:30:00

A karácsonyi előtti időszak mindig nagyon zsúfolt az Igazgyöngyben. Ilyenkor kapjuk a legtöbb adományt, ilyenkor mindenki szívesebben segít a szegényeken, a rászorulókon. Főleg a gyerekeken. Ahogy nő az alapítvány ismertsége, úgy nő a támogatók száma, és a hozzánk segítségért fordulóké is.

Novemberben már jöttek az első megkeresések, adománygyűjtő akciókról, cipősdoboz ajándék-készítésekről, ötletekről, hogyan tudnának segíteni. Nagy öröm nekünk, hogy évről évre több iskola lesz ebben partnerünk, a fővárosból leginkább. Persze pedagógusfüggő ez is, hiszen kell, aki elindítja, mozgatja, szervezi. Aki érti, hogy a szolidaritásra nevelésnek kevés jobb módja akad ennél, az „adni jó” érzését összekapcsolni a segítéssel. És persze kell az is, hogy az igazgató, a tantestület, a szülők is partnerek legyenek, és melléálljanak az ötletadónak.

Aztán ott vannak a cégek. Akik az év végén tudnak dönteni arról, akarnak-e és ha igen, mennyit szánni támogatásra. Sok cég állt már mellénk, nagy öröm nekünk, hogy sok a visszatérő is, és akadnak újak is, akik most hallottak először rólunk. Ezek a támogatások részben a karácsonyt célozzák meg, de sok van, amit az alapműködésre fordíthatunk. Mindez biztonságérzetet jelent nekünk, hiszen tervezhetővé válik a munkánk, ami fontos feltétel, hiszen a folyamatosság nem szakadhat meg.  Sokáig féltem, hogy ez a rettentő átpolitizálódás, ami áthat ma mindent, megbélyegez mindenkit, aki kritikát fogalmaz meg, eltántorít tőlünk cégeket. Volt is persze olyan, amikor érezhettem ezt, hiszen voltak kurtán-furcsán, indok nélkül befejeződött együttműködések, vagy mikor megkértek, hogy inkább maradjon anonimitásban a támogató cég. De egy ideje nem érzem ezt. Sőt, most volt olyan, aki kifejezetten kérte, hogy a logója kerüljön fel a honlapunkon a támogatók közé.

Ilyenkor a legnagyobb mértékű a civil odafordulás is. Az Erzsébet utalványok a karácsony mellett tavaly egész évre biztossá tették a kríziscsomagok elkészítését. Attól pedig kevés jobb dolog van egy segítő szervezet életében, hogy tudja, ha segíteni kell, van miből, van mihez nyúlni. Ahogy az idén megkapták a nyugdíjasok az utalványokat, rögtön jöttek a megkeresések, hogy szívesen nekünk adnánk újra. Lettek visszatérők, és újak is, ezen a területen is. A Klubrádión keresztül sokakat elér az „Ajándékozz karácsonyt!” üzenete. Ilyenkor kapjuk a legtöbb 1000 -2000 Ft-os támogatást. Olyan emberek segítenek, akiknek nekik sincs sok, mégis akarják támogatni a munkánkat, segíteni rajtunk keresztül a rászorulókon. Elgondolkodtatóak ezek a segítségek, jön egy telefon, hogy egy idős néni szívesen adna 50 kg szenet, vagy kapok az Erzsébet utalvány mellé csomagolt szalonnát, és üzeneteket, hogy mennyire fontosnak tartják, amit csinálunk, biztatnak, megerősítenek. Ezek fontosak nekünk, mert így bírjuk végigvinni ezt az egészet, az ünnepig. Nagyon sokat dolgozunk most, és egy-egy negatív dolog ilyenkor erősebben amortizál le minket is.

Mert mindig van, aki nem annyira rászoruló, mégis nagy hanggal jön be hozzánk, mert azt hallotta (sokszor az állami intézményrendszeren belülről), hogy itt kell „feliratkozni” karácsonyi csomagra. A mi gyakorlott szemünk viszont leveszi ám, hogy itt nem a rászorultság, hanem a „nekem is jár, ha ingyen van” működteti a dolgot. És megint lesz támogató, akinek nem felel meg a visszacsatolás, mert nem látja tételesen a fotón minden darabját annak, amit küldött, ezért reklamál majd, persze gyanúsítva, hogy ellopjuk. Megint lesz, aki a köszönöm helyett összehasonlítja a gyerekek cipősdoboz-ajándékának általunk nem látott tartalmát a szomszédéval, majd visszahozza, lehajítja, és az arcunkba ordítja, hogy mit képzelünk mi…. És megint lesznek irigyeink, mert nekünk adnak adományt, mert bíznak bennünk a támogatók, és ez elviselhetetlen azoknak, akiket a negatív érzésekből bírják csak táplálni a lelküket. Jó világ van most rájuk, a gyűlöletkeltés bennük jó táptalajra lel. Próbáljuk persze ezeket is kezelni, bár látom azt is, mennyire nehéz a hetek óta megfeszített munkával dolgozó kollégáimba egy-egy ilyen sztori után lelket verni.

De több lesz az, aki boldog lesz. Boldog, mert adhat, segíthet, a karácsony üzenetét általunk elviheti azokhoz, akiknél nem lenne ünnep. És boldog lesz reményeink szerint újra sok száz család, remélhetőleg több mint 1200, akiknél a nem várt ajándékkal megjelenünk majd, és együtt nézzük a szülőkkel, ahogy a gyerekek boldogan bontogatják a csomagjaikat. És boldogok leszünk mi is, hiszen az érzés, ahogy a nyomorúságos életterekben megjelenünk, ahogy mosolyt viszünk a kilátástalanságba, az a mi ajándékunk. Annyira szeretném, ha ezt az érzést át tudnánk adni azoknak, akik támogatják a munkánkat, akiknek az adományait visszük. Ezért készítünk majd újra egy kis videót, a fotókból, mint a korábbi években is. Hogy megkíséreljük átadni az átadhatatlant. Az egymás felé fordulást, a szeretetet, a másik öröme miatt érzett boldogságot.

Olyan jó lenne, ha ez a rengeteg pozitív dolog le bírná nyomni a gyűlölködést. Legalább karácsonykor. De még jobb lenne, ha azon túl is.

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

A Kódolás Órája az Anyahajó Stúdióban - 2017.12.04-08.

Szeverényi Irma - 2017.12.16. szombat - 09:47:00


2014 óta veszünk részt különböző kódolásos projektekben. Immár hagyomány, hogy a téli szünet előtt, szinte már karácsonyváró hangulatban éljük át a Kódolás Órája eseményét.  A code.org  internetes oldala minden évben bőséges választékot nyújt számunkra, hogy milyen  játékos kódolásba kezdjen a Kis Csapat. Mivel ebben az évben nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat a Minecraft világába, így természetszerűen ebben a témakörben zajlott Anyahajó Stúdiónkban a Kódolás Órája.  Digitális osztálytermünkben, az Anyahajó blogunkban leírtam a projekt menetét a gyerekek számára, amely ITT olvasható.Mint ahogyan az elmúlt évben, úgy most is  workshop-videókrónika formájában nyújtom át a történéseket Kedves Olvasóim számára. Egy ötrészes sorozat, ahol negyven percben tárom ki ajtónkat, szíves szeretettel invitálva a kíváncsi , érdeklődő szülőket és kollégákat. Minden videófelvétel előtt némi kis magyarázattal fogok szolgálni, ám előtte összességében annyit kívánok megjegyezni, hogy utólagosan végignézve a felvételeket, belőlük számos tanulságot vontam le.
Az elsődleges annak az igazságnak a megerősítése, hogy minden gyermek egy önálló egyéniség. Ismernünk kell az aktuális tudásszintjét, habitusát, tanulási stílusát és még sok egyebet, hogy kettőnk között a pedagógus és diák kapcsolata ideális legyen. Nagyon kellett figyelnem a projekt során, hogy kit hogyan, milyen mértékben segítsek. Ugyanis ha nem érti a feladatot a gyermek, azonnal frusztrált lesz, és a játéktól pillanatok alatt elmegy a kedve. De vannak gyermekek, akik kifejezetten önállóan akarnak megküzdeni a kódolásos feladatok szintjeivel. Azokat meg az frusztrálja, ha segítő szándékkal ugyan, de beleszólok a dolgukba. S talán a legfőbb tanulság a projekt során az volt számomra,  hogy mennyire fontos a pedagógus háttérmunkája. Elengedhetetlen, hogy a kisdiák érezze, ott van  - ebben az esetben - Irma néni mellette, aki majd vele ujjong, ha sikerrel veszi az akadályokat, vagy éppen kisegíti őt, ha valamiben megakad. S mivel az IKT-val, azaz információs és kommunikációs technológiával támogatott fejlesztésben egy komplex gyógypedagógiai személyiségfejlesztést kívánok megvalósítani, így  - ha gép előtt ülünk is, de az együtt töltött perceink szeretetteljes, gyógyító közegben telnek, amibe bizony egy simogatás, egy ölelés is benne van , természetesen csak ott, ahol erre látható módon igény van.

Kezdődjék hát a krónika!

Az első kisfilm elején látható fiúcska önmagához mérten hatalmasat teljesített azzal, hogy nem lépett ki a feladathelyzetből, hanem kitartással vette az akadályokat, eljutva a játékos programozás befejező, 12-ik szintjéig. Ehhez fontos volt részemről a folyamatos magyarázat, és legfőképpen a folyamatos dicséret a sikeres megoldásokért. A hét perces filmecske második részében egy olyan kislányt kellett végigvezetnem a kódolási szinteken, aki komoly számolási nehézséggel küzd. Minden pillanatban ott kellett, hogy legyek vele a játékban, viszont a másik kislánytól  sem  volt remélhető, hogy majd egyedül megoldja a feladatokat. Ezért hát kinyitottam számára a másik gépet, ahol az általam elkészített súgót láthatta. Így is nagy teljesítmény volt, hogy nem adta fel menet közben, és elérte a végső, 12-ik szintet. Mindenki számára motiváló ajándék volt, hogy azonnal leírhatták nevüket egy oklevélre, amit kinyomtatva meg is kaphattak a projektzáró ünnepségen.
Meg kell, hogy mondjam, nem kis kihívás volt a projekt kisdiákjaim számára. Hiszen a hosszadalmas, nagy figyelmet igénylő feladatsor után, még az okleveleiket be is illesztették projektproduktumaik gyanánt saját bloghajóikba, ami azért már digitális kompetenciáik szép eredményét mutatja.
A videókban sajnos be-beszűrődnek olykor a folyosó zajai, valamint Sanyi bácsik érces hangja, amikor hazamenetelre szólítja a tanulókat. Még nem találtam meg a módját, hogy eme zavaró háttérzajokat kiszűrjem, de remélem, videóim fő mondanivalóját azért ez felettébb nem zavarja meg.

Íme az első felvétel a workshop-videókrónikám csokrából:



A második kisfilm elején látható, figyelemzavarral küzdő  fiúcska részéről is nagy teljesítmény volt, hogy motivált maradt a feladat során, és a kapott segítséggel szépen haladt, együttműködő módon a játékban. Meg kell, hogy említsem, hogy szinte minden hozzám járó gyermeknek szövegolvasási , szövegértési problémája van. Tehát ebben a nagy projektben nem tettem ki őket annak, hogy emiatt ne tudják megoldani kódolási feladataikat. Tehát nagy részében én olvastam el az utasításokat, értelmezve számukra azokat. A felvétel két és fél percétől Roli szuper munkájában gyönyörködhetünk. Számára a Minecraft játéka, s benne a programozás egy kiteljesedés, amelyben tudását megmutathatja. Egyfajta tehetségnevelés ottléte célja az Anyahajóban. Egyedül szeret megküzdeni az akadályokkal, hogy öntudatát, önbecsülését növelje, de természetesen örömét velünk együtt akarja mindig átélni. Tehát ebben az esetben is kellett, hogy érezze kisdiákom, hogy ott szurkolok mögötte, várva, hogy flow élményében részese legyek. Ezért volt hát nagy segítségemre Barni, aki Marcikám mellé ülve, szakavatott mentorként segítette a játékos programozásban. Így ő sem maradt le, elérte célját, oklevelét ő is megkapta Barni támogatásával. Ebben a videó részletben bepillantást nyerhetünk abba is, hogy miként is illesztik blogjukba okleveleiket a gyerekek. A felvétel utolsó négy percében parádés jelenetnek lehetünk szem-és fültanui. Két jóbarát ül egymás mellett, akik profi játékosok a Minecraftban és egyéb stratégiai online játékban. A kódolás alapjaival azonban most ismerkednek. Természetesen önállóan akarták megoldani a különböző blokkok elhelyezését, ami azért nem kis fejtörést okozott nekik. De  elképesztő akaraterővel, elszántsággal törekedtek a kis ügynök beprogramozására, ami végül is mindig sikerült számukra. Humorérzékük csodás előttem, ami kisegíti őket nehézségeikből. Partner vagyok ebben  mindenféleképpen. Ezért is hagytam , hogy sapkájuk rajtuk legyen a foglalkozás során. Teljesítményük annál is inkább kiemelkedő, mivel egy hosszú, fárasztó nap után, késő délután térnek be hozzám. Ember legyen a talpán, még felnőttként is, ha valaki ennyi koncentrált óra után  feladatot tud végrehajtani sikeres módon.
Következzen hát workshop-videókrónika csokromból a második felvétel



A harmadik kisfilmben Barni személyiségében, egyéniségében , játékában, gyönyörködhetünk. Kérdezhetné valaki most, hogy ennyi erény mellett miért is kell neki hozzám járnia. Igen, valóban érdekes felvetés, hiszen mellettem igen nagy segítség az ő robotikában és programozásban megnyilvánuló tudása. Csakhogy ma még az általános tantervi követelmény nem igen kedvez a különleges képességekkel megáldott, ám némely részképességben gyenge gyermekeknek, így Barnikámnak is vannak némi problémái egyes tantárgyi ismeretek elsajátítása tekintetében. Egy szó, mint száz,- következzék hát Barnabás!Azon pedig senki ne csodálkozzék, ha önmagát dicsérve örül  sikeres teljesítményeinek, hiszen az elmúlt évek során nem kevés kudarcélmény érte őt. S az a tanulási közeg, ahol ő most ilyen sikeres lehet, önbecsülését, önértékelését ily' módon növeli meg: 


A negyedik kisfilm első három perce két kislány produkcióját mutatja be. Közöttük ülve, hol "mamájuk", hol barátnőjük voltam e különös kapcsolatban. Bal oldalamon Pannácskámat segítettem, aki roham-gyorsasággal akarta végigjárni a szinteket. Nem is értettem sietése okát az elején. Menet közben azonban közölte, hogy a bónusz-gyémántokat azért nem szedi be, mert ha marad idő, akkor a Minecraftban szeretné továbbépíteni elkezdett világát. Ő az a kislány, akinek valóban terápia ez, a sikeresen megszerkesztett, online építkezős játék. Tehát segítettem őt ez alkalommal is, hogy a foglalkozás végén legyen számára még néhány terápiás perc saját Minecraft világában. A jobb oldalamon játszó kislány határozott módon elzárkózik attól, hogy én segítsem őt a feladatok megoldása során. Van is különös logikája, türelme, előre tervező, struktúrákat felépítő képessége ahhoz, hogy önállóan rájöjjön a kis ügynök vezetésére. Ennek ellenére ő is igényli háttérből figyelő szemeimet, s annak, hogy sikereinek én is vele együtt örüljek.A következő két és fél perc ékes példája a párban tanulás csodájának. A tudásmegosztás példaértékű ezeknél a gyermekeknél. Szinte önkéntelenül, azonnal segítik társukat abban, amiben ők hozzájuk képest lemaradtak. Barni a már tőle ismert módon segíti Matyit a projekt során, Adrián pedig az újdonsült, kiváló mentorjelölt, akinek valódi képességei csillannak meg. Az ő esete harsogóan hirdeti azt az igazságot, hogy a nehezen kezelhető, beilleszkedni nem tudó gyermekeknél mentőöv, ha megtaláljuk bennük a tehetségcsírát, ami őket olyan irányba tereli, amely a sorozatos rendbontások helyett valami különleges, hasznos tevékenység lehet. Filmecském utolsó három perce Kristófkámról szól. Immár ötödik éve jár hozzám, és több videó mutatja, örökíti meg egyénisége, személyisége tudása fejlődését. Szülői segítséggel vigyázzuk útját, hiszen elementáris erővel tud online, stratégiai játékokkal játszani. Ennek köszönhetően meg van a remény ahhoz, hogy Kristóf számára terápiás közeg, és egyben tehetsége kibontakoztatásának lehetősége legyen a digitális világ eme szelete. A Kódolás Órája projektjében szinte felnőtt módon, öntudatosan vett részt. Ő volt az egyetlen, aki nem tőlem várta az instrukciókat, hanem - kattintva a feladatban lévő, angol nyelvű tutoriál videókra - megnézte azokat, és azonnal hozzálátott a programozáshoz. S hogy kellett-e jelenlétem a komoly játék során? Erre válaszom, hogy szinte életbevágóan fontos számára. Neki velem együtt válik igazi élménnyé egy játék. Igényli, hogy ott legyek vele, néha fejecskéjét megsimogassam, ha éppen arra lenne "éhes".
Legyünk hát mindennek tanui a workshop-videókrónikám negyedik felvételében!



Végül következzék workshop-videókrónikám summája, amelyben érzékeltetni kívánom, hogy hitem és meggyőződésem szerint szépen beilleszthetőek a modern technika eszközei, az online játékos programok gyermekeink életébe úgy, hogy az emberi értékek ne szenvedjenek csorbát.  Fel kell, hogy tudjuk mutatni számukra azokat a kincseket, amelyek értelmet adnak életüknek. S majd akkor nem pótcselekvésként fognak belemenekülni  értelmetlen és adott esetben káros videó játékokba, hanem fejlődésüket szolgálva, játékos tevékenységként örömforrássá válhatnak azok számukra. 
Íme hát a summa!

Kategóriák: Kollégák blogjai

Innoteach - félidőben

Fekete Hajnalka - 2017.12.15. péntek - 21:17:00

Utazásom Joulupukkival, a finn Mikulással a Brumi Óvodába

Szeverényi Irma - 2017.12.12. kedd - 05:57:00


Nem gondoltam volna, hogy életemben még kaphatok ajándék-Mikulást. Pedig hát ez így történt 2017.december 6-án!  Ennek rövid előzménye, hogy néhány nappal Mikulásnap előtt csörgött a telefonom. Bogdán Lilla, a Finn Kulturális Intézet ügyvezetője  hívott fel. Közölte velem, hogy szeretettel várnak 6-án a Gresham-palotába, ahonnan Joulupukkival, a finn Mikulással együtt utazunk a gyerekekhez, a Brumi Óvodába.  Mondanom sem kell, hogy az örömtől és meglepetéstől egy pillanatra elakadt a hangom, majd boldogan, köszönettel fogadtam el a szíves meghívást. S miért is ért eme megtiszteltetés? Annak egy különösen szép magyarázata van, - mégpedig egy szlogen, amelyet a világ legkiválóbb női sakkozója, Polgár Judit fogalmazott meg, nevezetesen:
"A sakk összeköt minket"
Történt ugyanis, hogy október 25-én részt vettem a Finnagora szervezésében megrendezett Learning Reload konferencián, ahol a Polgár Judit által létrehozott Sakkpalota Program digitális adaptációját mutattam be. A Brumi Óvoda pedig Magyarország első, kiemelt referencia intézménye, ahol Polgár Judit megtalálta azokat az elkötelezett óvodapedagógusokat, akiknek segítségével kidolgozta a Sakkjátszótér Komplex Képességfejlesztő Programot, hogy komplex megoldást nyújtson az óvodás korú gyermekek képességfejlesztéséhez, és felkészítse őket az iskolakezdéshez. A Program sajtótájékoztatóval egybekötött bemutatóján én is részt vettem, amelyről blogomban EZEN a helyen számolok be. A történések ilyeténképpeni összefüggése magyarázatot ad Kedves Olvasóim számára tehát, hogy miként is  szállhattam fel Joulupukki  "rénszarvas-húzta szánjára", azaz ülhettem be Mikulás-buszába, és repülhettem vele, Manójával és a Finnagora kedves Finn Képviselőjével Budapest utcáin át a Brumi Óvodába...
Megérkezve, már az utcára kihangzott a gyermekhad éneke, amellyel a Mikulást várták izgatottan, lelkesen. 
Mivel nem mindennapi eseményre került sor, így  többen is, velem együtt,  kamerával a kézben jártunk-keltünk a műsor alatt. Készülnek majd profi-felvételek, amelyek  - reménység szerint - láthatóak is lesznek. Most csupán a magam módján, megszerkesztettem a több, mint egy órás programból 17 percet, hogy némi kis ízelítőt nyújtsak át a  különös napból:


A "szánnal "visszarepültünk csakhamar a meséből a valóságba.
Csodás utazásom lehetett ezen a napon! A óvoda felé vezető út alatt gyönyörködhettem a finn nyelv szépségében, ahogyan a Mikulás és Manója fontos megbeszélést tartottak. Visszafele pedig az a megtiszteltetés ért, hogy kérdéseket kaptam a sakk fejlesztő hatásáról, amelyet a Joulupukki bájos Manója fordított finn nyelvre. 
Hálás köszönetem, hogy ez alkalomból is csodás Barátokat nyertem, és csak ámulok azon, hogy a  sakk összekötő ereje milyen széles körben terjed, és milyen távlatokat nyithat meg.
Kategóriák: Kollégák blogjai

607. A nagy találkozás

L. Ritók Nóra - 2017.12.09. szombat - 19:26:08

Sok csodás pillanatot kaptam már a munkám révén az élettől, sok fantasztikus emberrel kerülhettem kapcsolatba.  Minden találkozás tanított, megerősített, segített abban, hogy jobban értsem, lássam a szerepem, azt, hogy mivel van dolgom, és mivel nincs, mire kellene erősebben koncentrálnom, vagy mit kellene elengednem, hogy az ügyet, amire feltettem az életem, jobban szolgáljam.

Most, ezen a héten is egy meghatározó találkozásban volt részem. Ferenc pápa audienciáján vehettem részt, röviden bemutatkozhattunk, és átadhattam neki egy levelet, amiben a munkánkról és annak nehézségeiről írtam, és egy gyerekrajzot, ami az Igazgyöngyben készült, és amint a gyerekeket képviselő három kislány adhatta át neki. Mit mondjak….felejthetetlen pillanat volt.

Nem tudom, biztosan volt korábban is ilyen lehetőségben része Magyarországról nem az egyházhoz tartozó civil szervezetnek, de azt hiszem az, hogy mi most ott lehettünk, annak nagyon fontos üzenete van. Fontos ez a civilek helyzete, a szegénységben élők, és a cigányok helyzete miatt is. Mert azt hiszem, a tisztánlátás és a támogatás mindegyik területre ráfér manapság. És a pápai áldás is.

Igen, ez is furcsa. Én ugyanis nem vagyok vallásos, mégsem éreztem egy pillanatig sem, hogy valamiféle hazug szerepbe helyezkedtem. Mert, ahogy ezt egy másik, általam nagyra tartott kedves, egyébként konzervatív értékeket valló támogatónk mondta nekem, az a jó, ha nem a különbségeket, hanem az azonosságokat keressük egymásban. Ferenc pápához pedig  az Igazgyöngyöt olyan alapértékek kapcsolják, amelyek mentén felemelő azonosságok vannak. A gyerekekbe vetett hit, a szegények esélyteremtése, az agresszió elutasítása, a szerető egymás felé fordulás, a hiteles, valós kép mutatása, a másik ember elfogadása, tisztelete, az alázat iránta. És azt hiszem, mindez, ahogy egymásra néztünk, ahogy megfogta a kezünket, szavak nélkül is megerősödött bennünk.

Sokan kérdezték tőlem, hogyan sikerült ezt összehozni. A történet mögött Kiss Henrietta áll, aki kint él, és három éve van kapcsolatban az alapítványunkkal. Ő kezdte el szervezni a kiállítást, az audienciát, az utazást, mindent. Rengeteg munkája van benne, nyilván ehhez megfelelő kapcsolatok is kellettek, és az is, hogy az Igazgyöngy tevékenysége elfogadott legyen, mert csak ez nyithatta meg a kapukat. Így adhattunk riportot a Vatikáni Rádióban, és emelte ki az alapítvány ottlétét a vatikáni újság is.

Tényleg csodálatos volt, ahogy összejött minden. Pedig voltak benne kudarcok is. Mondjuk ebben én is ludas voltam, mert olyan kompromisszumot kellett volna kötnöm, amiről úgy éreztem, nem tehettem meg. Az egészet ugyanis még tavaly kezdtük megszervezni. Ugyanígy, ígéretesen alakult minden, megvolt a hely, a Római Magyar Akadémia folyosóján, még az is, hogy ki fog zongorázni a megnyitón, mikor kiderült, hogy a kiállítást egy konferenciához szeretnék kapcsolni, amin a hazai roma integrációról is szó lesz. Azt már hazai tapasztalatból tudtam, hogy a között, ami ott elhangzik majd, és a mi munkánk között elég sok ellentmondás feszül, a kép nem ugyanaz, sőt, nagyon más, és egyszerűen nem akartam a kiállítással abba a képbe beállni, hogy ezzel az egésszel kapcsolatban Magyarországon minden rendben van. Mert nagyon nincs így. Ezért kértem, hogy a kiállítási időpont ne ehhez kötődjön. Egy hét múlva mondták le, helyhiányra hivatkozva. Így lett, hogy jó nagy csúszással, végül egy olasz galéria adott otthont az Igazgyöngy gyerekrajz-kiállításának. Amihez, a szervezőnek most gratulált az Akadémia vezetője, sajnálva, hogy időhiány miatt nem vehetett részt a megnyitón.

És volt még egy másik furcsaság is. Sok találkozón, beszélgetésen vehettünk részt, és akivel szóba került, mindenki nagyon rácsodálkozott arra, hogy Magyarországon az oktatási szegregációban az egyházi iskolák is szerepet játszanak, ráadásul a legtöbb közülük szegregáló hatással. Merthogy éppen a kiállítás előtt, november 17-25 között volt kint a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ad limina látogatása Ferenc pápánál, ám, legalábbis az erről szóló cikkek, riportok tanúsága szerint egy szó sem esett erről. Legalábbis sem az ottani, sem az itthoni híradásokban nem látni.

Ezt nagyon nem értettem. Mert persze, nagyon fontos a roma pasztoráció is, de a hatása erre a társadalmi csoportra, erre a társadalmi problémára korántsem elégséges, hiszen térségek vannak, ahol ennek nyomát sem látni. Persze tudom, nem lehet egyszerre mindenhol, építkezés ez is, lépésről lépésre, mint minden más. De közben itt van az általános iskolákban az oktatási szegregáció kérdése. Ami előtt én, főleg az egyházak esetében továbbra is érthetetlenül állok. Mert nem tudom elfogadni, hogy az egyházak ebben kirekesztőek. Ezt nem ellensúlyozza sem a roma pasztoráció, sem a roma szakkollégiumok. És nem értem, hogy miért nem hangosította ki ezt a nehéz problémát a húsz püspök közül egyik sem, a pápával történő megbeszélés után. Vagy lehet, szó sem esett róla?

Nem lehet most ebben a kérdésben az állam és az egyház szerepét szétválasztani. Hiszen az állam is engedi, szemet huny fölötte, az uniós kötelezettségszegési eljárás ellenére is. Sőt, az egyházi oktatás államinál erőteljesebb támogatásával tulajdonképpen még segíti is a kirekesztő oktatás terjedését. Az egyház pedig elfogadja ezt. Vajon erről mi lehet Ferenc pápa véleménye? Vajon nála is a felülírja a szegények felé fordulást a gyülekezetépítés gyorsítása?

A rövid riportban, amit a Vatikáni Rádióban készítettek velem, én beszéltem erről a problémáról (és írtam erről a levélben is, amit átadtam a pápának). Úgy, ahogy ott illő volt, és lehetett. Szóltam a kedvezőtlen társadalmi folyamtokról, amiben együttműködésre lenne szükség. Megemlítettem a helyi deszegregációs célú együttműködést is, amiben az EMMI és az egyház is partner. Beszéltem erről, pozitívan, még, ha a lelkem mélyén pontosan tudom, hogy az együttműködés változást eddig nem hozott, és az egyház ezen a téren még mindig mereven elutasítja a civil szervezetünk segítségét.

Pedig van rá példa, a sikeres integrált iskolára, a kint tartózkodásunk ideje alatt tarthattam egy rajzfoglalkozást egy római, állami, integráló általános iskolában, ahol mindenféle nemzetiségű, kultúrájú és társadalmi státuszú gyerekek együtt tanultak. Gond nélkül, állami, szülői, társadalmi támogatással.

Szóval, mindent összevetve tanulságos volt ez is. Hazafele sokat gondolkodtam azon, vajon miféle erők mozgatják ezt az egészet? Milyen érdekek írhatják felül azokat az alapértékeket, amelyek mentén normális élet szerveződhetne? Amiben nem a kirekesztés, a gyűlölet, hanem az elfogadás, és a szolidaritás jelentené az alapokat?

Amit Ferenc pápa képvisel, a mentén el lehetne indulni. Ha lenne rá akarat. Több akarat, mint amit most érzékelni lehet Magyarországon.

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

606. Civilek ma

L. Ritók Nóra - 2017.12.03. vasárnap - 18:02:31

Most, a könyvem megjelenése kapcsán sok riport készült velem, és sokan rákérdeztek a civilségre, a civil szervezetek által vitt állami feladatokra, és a jövőképre is.

Nyilván én is átgondoltam újra, honnan indultam, indultunk az alapítvánnyal, és hol tartunk most. Nagyon érdekes látni ebben az egészben, hogy a változó társadalmi közeg hogyan alakít minket is. Milyen terheket rak ránk, hol jelennek meg a sikerek, és hol a kudarcok? Milyen túlélési stratégiákat találhatunk? Hol van elismerése a munkánknak, honnan jöhet támogatás, vagy védelem? És egyáltalán, miért kell védelem?

Szóval, ott vagyunk, hogy a három “t”-t, a tiltott-tűrt-támogatott kategóriákat most a bőrünkön érezzük. Nagy jövőképe pedig egyetlen kategóriában sem lehet ma a civil szervezeteknek. Azt hiszem, még a támogatottban sem. Mert nekik is ott lebeg a fejük fölött annak a lehetősége, hogy meddig lesz így, és mi lesz azután? Mert nincs véglegesen semmi, minden változik, változni fog. Ahogy az ellenségkeresés nő, és az indulatok feszülnek, az rémületes. Ha a bosszúállás érzése felülkerekedik, bármelyik oldalon, mindegy mikor, az beláthatatlan következményekkel járhat.

Sokat gondolkodom azon is, törvényszerű volt, hogy a politika így áthasson mindent? A civil szervezetek világát is? Sokat vesztettünk abból, ami korábban volt. És fogalmam sincs, mikor és hogyan kerülhet minden a helyére újra.

Amikor elkezdtük, egyetlen feladatot vállaltunk, a művészetoktatást. Tudom, semmi gond nem lenne velünk, ha kizárólag ezek között a keretek között maradunk. Részeként, ahogy ezzel része is vagyunk, az állami oktatási rendszernek. Állami támogatással, mint minden más, alapítványi fenntartású iskola az országban. A baj azzal kezdődött, hogy nem álltunk meg itt.

Mert nem tudtam bent ülni a suliban, és úgy gondolkodni, hogy aki érdeklődik, bejön, és megfizeti, azt tanítjuk. Mert többet gondoltam ennél a pedagógiáról, a létrehozott iskolámról, és komolyan hittem (és hiszek) abban is, hogy az oktatásnak esélykiegyenlítő funkciója is van.  Úgy érzetem, akkor jó az iskolánk, ha olyan gyerekeket is elérünk, akik nem tudnak fizetni, akikben fel sem merül, hogy közük lehetne egy ilyen „extra” szolgáltatáshoz, mint a művészeti képzés. Hiszen itt élnek ők is, együtt azokkal, akiknek a lehetőségek megragadása természetes. Így toltuk az oktatás hatását egyre messzebb, a szegregátumokig, egy mindenki számára elérhető iskolát megszervezve, ami felkeresi és bevonja azokat a gyerekeket is, akiknél a tehetségcsírák sem felfedezhetők, mert olyan szociokulturális közegben élnek.

Itt még nem lett volna baj velünk, bár a kötelező térítési díjak befizetésével azért nem voltunk valami fényes helyzetben, de eleinte nyíltak erre állami források, később pedig, a nyilvánosság segítségével sikerült bennmaradnunk a köznevelési megállapodásos intézmények körében. A maradék hiányt pedig az „örökbefogadó” civil támogatóink segítségével oldottuk meg, és oldjuk meg ma is.

Az igazi baj azzal kezdődött, hogy kimentünk a gyerekek családjaihoz. És innen egy egyre bővülő problémahalmazban találtuk magunkat, egy olyan helyzetben, ahonnan az állami rendszer hiányosságai nagyon világosan és nagyon élesen kirajzolódnak. Elkezdtünk ezekben dolgozni, a kezeletlen folyamatokban, a látszatmegoldások, szőnyeg alá söpört problémák rendszerében, ebben a kormányokon át félrekommunikált, eltitkolt, vagy áthazudott helyzetben, amiben generációk óta élnek családok, születnek gyerekek, és amit még láttatni sem lehet úgy, hogy az ember ne konfrontálódjon a döntéshozókkal.

Aki ezt láttatja, aki nincs csendben, az ma civilként hamar furcsa helyzetbe kerül. „Rossz” civil lesz, akit betolnak a politikába, akár akarja, akár nem, és kiszorul a kommunikációjával is az ellenzéki sajtóba. Egy ilyen probléma, amiben mi dolgozunk, az demokráciadeficittel is terhelt, sőt, sok esetben alapjogokat is sért, pl. a szegregált oktatás terén. És ez tovább fokozza a bajt. Egyre több a konfrontálódás, és elfogynak a pályázati lehetőségek, vagyis azok vannak bőven, de csak a „jó” civileknek elérhetők.

Közben egyre több területen kell dolgozni, segíteni, a szegénység mindent áthat, az élet minden területén újabb és újabb problémák bukkannak elő. Már nem lehet önkéntes munkában győzni, az iskola mellett, már főállású munkatársak kellenek, infrastruktúra, forrásteremtési tudás, társadalmi vállalkozás, és már itt vagyunk, ahol most, hogy foglalkozásunk lesz az, hogy civilek vagyunk, civil szervezetnél dolgozunk.

Ha nem lenne ekkora munka, ekkora a probléma, nyilván győznénk úgy is, mint az Észak- vagy Nyugat-Európa országainak civiljei. Dolgoznánk, más munkahelyen, és pusztán a szolidaritás miatt, mert úgy érezzük jól magunkat a bőrünkben, heti pár órában önkénteskednénk valahol. Akkor nem kellene megtanulnunk az üzleti tervezést, hogy a társadalmi vállalkozásunk visszaforgatható bevétele segítsen valamit a fenntartáson. Akkor nem kellene küzdenünk, hogy a jog útvesztőjében igazoljuk: közhasznú szervezet vagyunk. És nem kellene külföldről támogatást keresni ahhoz, hogy egy-egy projektet le tudjunk bonyolítani.

Mert aki külföldi támogatásból (is) működik, az ma különösen veszélyes. Azt már listázni kell, pláne, ha Soros által támogatott.

És milyen őrület ez is most: megnyílik egy-egy iroda, Pécsett és Debrecenben, ahol a szegénységben élők problémáinak kezelésére lehet pályázni, és máris itt van a vád újra: mindez a kormány ellen van. Ez majd bizonyára megosztja azokat a civil szervezeteket is, akik még dolgoznak. Mert félnek, hogy ezzel „megjegyeztetik magukat”.

Pedig minket nem érdekel a pártpolitika. Csak dolgozni akarunk. Azért, hogy ne éljen ennyi ember szegénységben, esélytelenségben. Akiken mi segítünk, azok nem tudják, mi az a civil törvény. Nem tudják, mit jelent a választási kampány. Ők csak azt értik, hogy van, aki segíteni akar és tud is rajtuk. Még van. Még vagyunk.

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Könyvborító készítése - Minecraft klub az Anyahajó Stúdióban

Szeverényi Irma - 2017.12.01. péntek - 14:29:00


Igencsak felgyorsultak az események Anyahajó Stúdiós életünkben mióta megalakult Minecraft klubunk. Eddig is benne volt programunkban a játék már évek óta, de most, mivel főszerepet kapott a "nagy projekt", szinte "bocrai juhokként" tört ki karámjából a kis sereg... Nem kis erőfeszítésembe telik, hogy navigáljam a történéseket, hiszen az addig megszokott, páros foglalkozások helyett már hétfőnként ajtómon kopogtatnak a "nagy építő mesterek", hogy tovább fejlesszék építményeiket. De  - még mielőtt bárki azt gondolná, hogy: "igen, sajnos ez az a a bizonyos játékfüggőség megjelenése",  - bizton állapítom meg, nem erről van szó.  Sok-sok megfigyelés és tapasztalás után mondhatom, hogy gyermekeink elementáris erővel szabadságra vágynak, ahol szabadon alkothatnának. Ez azonban nem azt jelenti, hogy magukra hagyjuk őket, Sőt! Nagy szükség van jelenlétünkre, hogy pedagógiai célunkat elérjük sikeresen. Számtalan felvétel összegyűlt már tarsolyomban az elmúlt hetek alatt, amiket szinte percenként kellene elemeznünk ahhoz, hogy megértsük, ez a játék egy fantasztikus  oktatási , nevelési lehetőség! Ehhez azonban elsődleges szükséglet részünkről a gyermekek iránti szeretet. Ebből fakadóan a gyermeki lélek mély ismerete, valamint a részünkről megnyilvánuló nyitottság, tanulási vágy, amely az alázat hozadéka. 
Eme kis bevezető után rátérek programunk következő kihívására, amely egy könyvborító elkészítése volt. Anyahajó blogunkban hirdettem meg következő heti projektünket.
A foglalkozások alatt készült több órás videó felvételből, most néhány percet ragadok ki, amely - hitem szerint - érzékelteti, milyen sokrétű fejlesztési lehetőség rejlik a játékban, ha mi is szervesen részt veszünk abban. Mivel gyógypedagógus vagyok, így elsődlegesen ilyen értelemben kutatom, vizsgálom a Minecraft játék fejlesztési lehetőségét. Már több ízben is említettem , leírtam blogomban ez  irányú tapasztalataimat, de most gazdagítom listámat az elmúlt hetek megélt közös játéktevékenységei után.  Az eddig megélt tanítvány-pedagógus baráti kapcsolat meg sem közelíti azt, ami a játék során megvalósult kisdiákjaim és közöttem. Ott voltam velük egy világban , saját avatar testemmel, esetlenül, botorkálva közöttük. Építés helyett jobb híján kameráztam őket, mert másra nem voltam képes. S ők csodás segítőimmé, barátaimmá váltak a játékban, és annyira élvezték, hogy most ők azok, akik a tudást nekem átadják. Így megyünk tovább az úton... Segítve egymást kollaboratív módon egy csodálatos új világban... Rajtunk, pedagógusokon múlik, hogy a kezünkbe kapott eszközöket áldássá tudjuk-e tenni kis diákjaink számára, vagy magukra hagyjuk őket a száz veszéllyel teli digitális világ tengernyi áradatában.
Eme néhány gondolat után három videót kínálok fel azon olvasóim számára, akik valóban érdeklődnek a Minecraft játék oktatási-nevelési lehetőségei iránt. Az első két felvétel a könyvborító készítés néhány mozzanatát örökíti meg. Döbbenetes volt számomra az a kreativitás, továbbgondolás, hogy egy egyszerű feladatot milyen más és más ötletekkel valósították meg a gyerekek. Boldog voltam, mert mindenki mást gondolt el, és ez a szabadság szárnyakat adott számukra az építésben. Nem is sorolom tovább az élményeimet, hiszen bízvást remélem, hogy a felvételek elviszik mindenkihez a valódi üzenetet.
Következzen hát az első felvétel:


És jöjjön a második:


A harmadik pedig egy rövidke bemutató a gyermekek projektproduktumaikról: 



Tudom, sokan féltik gyermekeiket  az online játékoktól. Jogosnak tartom én is, hiszen számtalan veszélynek vannak kitéve. De ha idejekorán velük vagyunk, s az úton együtt indulunk, megvan a remény ahhoz, hogy ne károsodjanak, hanem épüljenek a modern technika-adta lehetőségek által. Csak mi ne adjuk lejjebb a szintet a jó és szép értékeket illetően, és akkor talán lesz eredménye erőfeszítéseinknek.
Kategóriák: Kollégák blogjai

605. Láthatatlan Magyarország, könyvben

L. Ritók Nóra - 2017.11.26. vasárnap - 20:31:29

Próbálom visszakeresni magamban, mikor volt az első eset, hogy elkezdtem írni erről az egészről. Az biztos, hogy még 2009-ben… talán akkor indult az Esélyegyenlőségi Napló az osztályfőnökök honlapján, utána meg ez a blog, a Nyomorszéle, akkor még az FN-en. Persze volt korábban is, hogy írtam, pedagógiai tartalmú kötetekbe, újságokba. De az más volt. Ott szakmai tudásmegosztás volt a cél, és szűkebb körnek szólt.

Mióta az oktatás esélyteremtő munkává szélesedett az életemben, kibővült minden. Más célok is megjelentek. Az egyik személyes: egyszerűen szükségem volt arra, hogy kiírjam magamból azt az elkeseredettséget, tehetetlenséget, ami felgyülemlett bennem a munka során. A másik az volt, hogy magamon is, és másokon is azt láttam, alapvetően az a baj, hogy nem értjük ezt az egész 21.századi nyomorúságot, tele vagyunk sztereotípiákkal, keressük, mi a hiba bennük, miért nem képesek változtatni az életükön, és közben nem vesszük észre, hogy mi magunk sem vagyunk rendben a viszonyulásunkkal ehhez az egészhez.

Eleinte csak az esetek sokkoltak. A gyerekek mondatai, amelyeknek utána kellett menni, hogy az ember megértse, mi van mögötte. A lakhatási szegénység, a kilátástalan élethelyzetek. Ezeket megírtam. Akik olvasták, rácsodálkoztak. Nem gondolták, hogy Magyarországon van ilyen.

Aztán, ahogy csúsztam egyre jobban bele a probléma megértésébe, jöttek más témák.  Amelyeket nem lehetett megkerülni. A helyi intézményrendszer működésének ellentmondásai, a velük felvállalt konfliktusok, a keservesen, sokszor a nyilvánossággal kikényszerített együttműködésekkel. És itt már eszköz is kezdett lenni a kezemben az írás, amit meg kellett tanulnom jól használni, hogy ne ellene dolgozzon, hanem hasznára váljon az ügynek. Ami persze megint újabb területeket sodort be, pl. az állami működés hézagait, hiszen a helyi működés központi előírások alapján történik, a benne dolgozók személyes elköteleződései, vagy éppen kiégései mind ok-okozati összefüggésben vannak a rendszerrel.

Ahogy a problémáról egyre több tapasztalatot gyűjtöttem, úgy sodródtak bele újabb területek is az engem feszítő témákba. A roma identitástól az uniós pénzek felhasználásáig, a rossz fókuszú szakpolitikai intézkedésektől a civilek helyzetéig. Sok-sok írás, nemcsak itt, e blogban, hanem máshol is, lenyomatai lettek a munkámnak, és azt hiszem, ha az én szemszögemből is, de kicsit a világnak is, amiben élünk.

Sok visszacsatolás jött, és jön ma is. A gyűlölködő kommentek lassan kikoptak, bár azért a lomtárban gyűlnek még ma is. A megerősítőek sem a blognál jelentkeznek már, inkább a közösségi oldalakra tevődtek át, vagy a konkrét megkeresésekbe. Sokan  olvassák, és követik innen kiindulva az Igazgyöngy munkáját.

Lassan belopakodott a felsőoktatásba, használják az írásokat sokan a leendő szakemberek oktatásában, mint terepi tapasztalatokat, és már össze sem tudom számolni, hány szakdolgozat, kutatás ért el minket ezeken a követéseken keresztül. Lettek fordítások is belőle, és bizonyos területeken nemzetközi szintre is lépett a dolog.

A blog könyvben való megjelentése is sokakban felmerült már, évekkel ezelőtt is. Sokan írtak, segítséget ajánlottak, de valahogy eddig nem volt megfelelő a pillanat. Aztán, sok szerencsés találkozás és jó szándék most sikerre vitte ezt. Mert most megjelenik a „Láthatatlan Magyarország” címmel egy válogatás az írásaimból, a TEA Kiadó gondozásában.

http://www.teakiado.hu/hirek/lathatatlan-magyarorszag-a-katonaban/

De ez is, mint minden, ami velem történik, kész csoda volt. Mert előtte volt, aki összegyűjtötte mindenfelől az írásaimat, akkurátusan sorba szedve mindet, amit az internet megőrzött. Aztán jött a megkeresés a kiadótól. Közben lett valaki, aki nem kis összeggel szállt bele (teljes névtelenséget kérve), hogy a könyv nagyobb példányszámban jelenhessen meg. No meg ott a könyv szerkesztője, aki képes volt megbirkózni ezzel az igencsak terjedelmes és vegyes anyaggal, kiválogatta a javát, megkereste a logikai szálat, amire felfűzte, és az olvasók számára emészthetővé tette az írásokat. Ott voltak azok, akik mellette véleményezték, egyengették, illesztgették, hogy végül könyv legyen belőle. Aztán, akik nevüket adták az ajánlásokkal ahhoz, hogy megerősítsék: érdemes elolvasni annak, aki érteni akarja ezt az egészet.

És ne hagyjam ki azt a rengeteg embert, aki mellettem, mellettünk van, aki közvetlenül, vagy közvetve segíti a mindennapjaimat, a munkámat, akik támogatnak, biztatnak, óvnak, figyelmeztetnek, akik lehetőséghez juttatnak, hogy ez által dolgozhassunk tovább, mert ők is látják: muszáj. Ebben a könyvben mindannyian benne vannak. Azok is, akikért dolgozunk, és azok is, akik segítenek minket.

És benne vagyok én is. A vívódásaimmal, a keserűségemmel, a naiv optimizmusommal, és a reményeimmel is. Mert tudom, hogy a legnagyobb mélységekben is felcsillanhat valami. Csak figyelni kell, és észrevenni. Aztán jó erősen tartani, mutatni másoknak is, hogy észrevegyék. Hát, erről szól ez a könyv.

Köszönöm mindenkinek, hogy megszülethetett.

 

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Digitális Konferencia 2017

Tuboly Rita - 2017.11.19. vasárnap - 13:52:00

November 18-án került sor Budapesten az idei Digitális konferenciára. Nagy érdeklődéssel vártam nemcsak a délelőtti előadásokat, hanem a délutáni két szekciófoglalkozást is. A választás nagyon nehéz volt, hiszen minden szekcióban akadt olyan előadás, bemutató, amely felkeltette az érdeklődésemet. Ebben az évben a kollégák maguk jelentkezhettek előadásokat tartani, ami azért is volt nagyon jó, mert gyakorló pedagógusokról van szó, akik az általuk használt alkalmazásokat nemcsak ismertették, hanem a tapasztalataikat is megosztották velünk. Köszönet a sok-sok hasznos ötletért.
Már a délelőtt nagyon inspiráló, elgondolkodtató volt. Az első előadó Dr. Gyarmathy Éva volt, aki Szabadnak születtünk címmel tartott nagy sikerű előadást.. Egy gondolatot emelnék ki: "Mozgás tartja életben az agyunkat." A gyerekeknek rosszat teszünk azzal, hogy belekényszerítjük őket abba a helyzetbe, hogy szinte egész nap ülniük kell egy helyben. Nagy derültséget keltett az a gondolat, hogy  a tanár fejlődik az órákon, nem a diák.
A diákok igényeit mutatja az előadás egyik diája:

Már itt említésre került a játékosítás, a gamifikáció fontossága. Megfontolandó gondolatok hangzottak el az előadásban.
Ezt követte Rémán Izabella előadása, aki Versengés helyett együttműködés – tanulás és hivatás a digitális korban. Az előadó az együttműködés fontosságát emelte ki.
A harmadik előadást Horváth Ádám tartotta, Az analóg oktatás szabályozási környezetének és ösztönzőrendszerének átalakítása címmel.Az előadó hangsúlyozta, hogy a gyerekek digitális kompetenciájának fejlesztése nemcsak az informatikatanár feladata, hanem mindenkié. Megosztott velünk egy dán példát is, ami nagy derültséget okozott. Az előadó Dániában egy iskolában tett látogatást, ahol azt tapasztalta, hogy a tanteremben kevés szék van, a gyerekek asztaltól asztalig mennek. Meg is kérdezte, milyen órája van a gyerekeknek. Válasz helyett kérdést kapott: melyik gyereknek? Elmesélte, hogy csoportokban dolgoznak a gyerekek, minden csoporttagnak megvan a feladata. Ha valaki nem dolgozik, azzal a társait hozza nehéz helyzetbe. Nincsenek 45 perces órák, sőt csengetés is csak egyszer van, amikor ebédelni mennek a gyerekek. 
Az előadás során elhangzott az is, hogy aki digitálisan tervezi az óráit,. 8-10 órát is eltölt egy-egy óra tervezésével. Szeretnék a digitális pedagógiai tevékenységet valamilyen módon beszámítani. Hallottunk új fogalmakat is: digitális szakértő, szaktanácsadó, illetve digitális pedagógiai asszisztens.

A délelőtti előadásokat követően került sor a Digitális Pedagógus díj, valamint oklevelek kiosztására.

Az ebédszünetben lehetőség volt szakkönyvek vásárlására, illetve oktatási eszközök megtekintésére, kipróbálására.

Délután következett a két szekcióülés. Először a Módszertani kérdések és válaszok a digitális eszközök alkalmazásához című szekcióban vettem részt. Elsőként az online terekről hallottunk bemutatót Novák Károly előadásában. Nagyon sok lehetőséget felvázolt, melyek közül a Microsoft Teams alkalmazást mutatta be részletesebben is, amely az Office365 része. Érdemes kipróbálni, mindenkinek.

Következett Éder Márta, aki Formatív értékelés digitálisan című előadásában a Plickers alkalmazást mutatta meg a résztvevőknek, akik ki is próbálták. a programot. 


Jakubek Renáta Le a papírral, oldjuk meg online előadásában több tanórán alkalmazható programot mutatott be: Socrative, wizer me, LearningApps, Schoology, Liveworksheets. Az utolsó két alkalmazás új volt számomra is, biztosan ki is fogom próbálni őket.

Egyik kedves tanárom - aki az IKT-használattal "megfertőzött" - Farkas Róbert  tartott egy rövid előadást a Webkurzusról. Az online tanulási lehetőség bemutatása mellett megmutatta nekünk milyen alkalmazásokat használtak az elearning-es tanfolyam elkészítéséhez. Az ismerős alkalmazások mellett (pl. Exelearning, Youtube, Camtasia) egy számomra ismeretlen programot is megemlített: H5P. Hazaérve meg is néztem, létre is hoztam egy ingyenes fiókot. Sajnos kipróbálni még nem volt időm, de remélem, erre is hamarosan sor kerül.

Az első szekciót Nagy Regina A digitális kompetencia fejlesztésének támogatása – Digitális Oktatási Stratégia című előadása zárta.Itt többek között szó esett az EFOP pályázatról, a Digitális Névjegyről, illetve a szaktanácsadói képzésről is.

A délután hátralevő részében a BeeTheBest: gamifikáció és fejlesztő értékelés szekció munkájában vettem részt, ahol  Székely Dániel és Barbarics Márta ismertetett meg minket a gamifikációval. Nagyon jó volt, hogy mi is aktívan részt vettünk a feladatokban, közösen, csoportokban ötleteltünk. Sok új információt kaptam azoktól a kollégáktól, akik a játékosítást már a gyakorlatban is alkalmazzák.Nagyon jó, akár kicsiknél is alkalmazható.

A nap végére sok új ismerettel, ötlettel gazdagodtam.
Köszönet a szervezőknek, az előadást tartóknak:)



604. Akták és gyerekek

L. Ritók Nóra - 2017.11.18. szombat - 22:15:05

Amikor egy-egy nehéz esettel találkozunk, mindig a legtöbb oldalról utánanézünk mindennek, hogy lehetőleg minden információt beszerezhessünk, ami befolyásolta, kialakította a helyzetet. És mindig az a legfontosabb, hogy a gyerekeket, az ő érdeküket egy percre se veszítsük szem elől.

Sok munka van a mögött, hogy civilként, de a jelzőrendszer részeként partnernek tekintsenek minket az ügyek különféle szereplői. Civilként ma sem tekintenek annak. Mivel azonban a jogszabály ezt a jelzőrendszer dolgot engedi, e mentén azért el lehet indulni. Van, ahol sok harc után már természetes, hogy egy-egy esetkonferenciára minket is meghívnak. És van, ahol direkt nem hívnak meg, aztán, ha rákérdezünk, hogy miért a gyerekektől kell megtudnunk, hogy volt ilyen, akkor elkerekedett szemmel kérdezik: hát honnan tudhattuk volna, hogy ti kapcsolatban vagytok ezzel a családdal?! Holott pontosan tudták…. csak így „maguk között” egyszerűbb volt lefuttatni az egészet. Sok hasonlón vagyunk már túl, a héten is volt egy épp ilyen eset.

Mert a bizalom még mindig csak részünkről van meg. Az intézményektől (tisztelet a kivételnek) még mindig inkább csak kikényszerítjük az együttműködést. Bár a végkifejlet szempontjából mindegy is, nekünk az a fontos, hogy működjön a dolog, oldódjon meg az ügy, és a lehető legjobbat hozzuk ki belőle, együtt. Az intézményrendszer azonban nem szereti, ha belelátunk a dolgokba. Ha halljuk, ami ott elhangzik. Ha rákérdezünk dolgokra. Mert gyanakvók. Pláne, hogy mi „azokkal” vagyunk. Azokkal, akikkel nekik csak gondjuk van.  Ebben az alapvetően ellenséges hangulatban, amiben két platformra rendeződnek a részvevők, nehéz pozitív hatásokról beszélni.

Van, ahol még az is dolgozik, hogy zavarja őket az a bizalom, ami köztünk és a családok között kialakult. Hogy hozzánk szívesen fordulnak, velünk jóban vannak, bennünk jobban bíznak, rólunk pozitívan nyilatkoznak. Sok olyan esetbe szaladtunk már bele, mikor jeleztünk egy problémát, amiről azt gondoltuk, az adott intézménynek is tudnia kell…. mert baj lehet belőle, vagy már lehet, van is. Nos, ekkor kimentek, hatóságként persze, és közölték, azért vannak ott, mert mi, az alapítványtól (lehetőleg nevesítve is a kollégát) feljelentettük őket, ezzel, vagy azzal az üggyel. És nem kis kárörömmel figyelték, hogy omlik a porba a nehezen felépített bizalmi kapcsolatunk a családdal. Maguknak abból próbáltak erényt kovácsolni, hogy minket tettek meg ellenséggé. Ha ezt próbáltuk tisztázni velük… na, ezeket a mondatokat már le sem írom, mert annyira méltatlanok a segítő szakmához. Szóval, megtanultuk nagy óvatossággal kezelni mára a jelzéseket is. Csak azt nem értem sosem, hogy miért nem látják, mennyivel egyszerűbb lenne összedolgozva, egymásra építve megoldani a problémákat..

Azért halad ez, ha lassabban is, mint az elején gondoltam.

No meg, azt is látom, hogy az együttműködés hiánya nemcsak köztünk, civilek és az intézményrendszer között van. Hanem közöttük is.

A heti történet pl. nagyon lelombozott. Pár éve emeltek ki egy mentorált családunkból egy gyereket, mert nem volt megfelelő semmi a fejlődéséhez. Sem a körülmények, sem az apa személye, aki egyedül nevelte. Fokozatosan romlott a helyzet, és mi sem tudtuk megállítani a folyamatot. A kiemelés ellen nem is ellenkezett, ő is belátta, jobb lesz nevelőszülőnél a gyereknek. Mondta, majd ha rendbe jön az élete, akkor majd kéri, hogy visszakaphassa. De az, csak nem akart rendbe jönni. Állandó veszekedések, feljelentések, bírósági ügyek, költözés egyik faluból a másikba, egyik országrészből a másikba, kapcsolatba be, majd ki, leamortizált ingatlanok, egyre inkább érződött, hogy a férfi nem könnyű eset, sok gond van vele, aki tehette, elkerülte.

A gyerekkel mi kapcsolatban maradtunk, lassan alakult a biztonságérzete, de láthatóan jól érezte magát.

Aztán nemrég  jött egy telefon az apától, hogy visszakapta a gyereket, elköltöztek, jó messzire, van élettársa, házzal, minden happy. Értetlenül és rémülettel néztünk egymásra: hogy adhatták vissza neki? Alig pár hónapja költözött el…. ismerve őt, egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy annyira stabilizálódhatott, hogy alkalmasnak találták a gyerek nevelésére. Tudtuk, nagyon el tudja játszani a pozitív szerepeket, de azt is, hogy ez csak egy felvillantott szerep, eleinte mi is bedőltünk neki.

De mindegy volt az itteniek véleménye, ott, valakik úgy döntöttek, az akta lezárható, a környezettanulmány lement, a vélemény megíródott, visszagondozás lezárva. Szorongva gondoltuk a férfira, az ismeretlen élettársra, a közegre, a gyökértelen és összezavarodott gyerekre. Mi lehet vele? Hogy tudnánk kapcsolatot tartani vele több száz km távolságból?

Aztán a héten újra hívott minket a férfi. Visszajöttek. Elárverezték az asszony házát, mondja, muszáj volt eljönni, erről aztán később kiderült, hogy nem igaz. De mindegy is miért, visszajött, a gyerekkel, beköltözött egy rokonhoz az egyik faluba. És újra kell indulnia mindennek itt is, környezettanulmány, stb.

Rövid idő alatt a gyerek a harmadik helyen van. Ha szerencsénk van, visszakerülhet a nevelőszülőjéhez. Egy vargabetű után. Csak pár hét volt… de hogy milyen nyomot hagyott hányatott kis lelkében, azt elképzelni sem lehet. A rendszer nem épített egymás véleményére. Ott túl gyorsan lezavarták… ki tudja, talán terhes volt nekik a férfi nyomulása a gyerekért. És döntöttek.  A döntés pedig nem volt jó, ezt az itteniek (velünk együtt) borítékolni tudták volna, hiszen ismerték a férfit.

A gyerek? Ő csak áldozat. De ez a legkevésbé érdekes a protokoll útvesztőjében. A lényeg, hogy ott, ahol a döntést meghozták, ott minden az előírás szerint lett ledokumentálva.

Úgy érzem, nekik egy akta volt.

Nekünk meg egy gyerek.

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Házépítés a fa tetején - Minecraft klub az Anyahajó Stúdióban

Szeverényi Irma - 2017.11.18. szombat - 05:18:00


Régóta várt pillanat következett be Anyahajó Stúdiónk életében. Bár már évek óta alkalmazom a Minecraft online építkezős játékot fejlesztéseim során, de most megalakult a Minecraft klubunk, ahol már a játékot - úgymond - hivatalos keretek között folytatjuk. Ez annyit jelent, hogy a Minecraft iskolai verziója, a Minecraft Education Edition  bekerülhetett az intézményekbe, ahol a vállalkozó kedvű pedagógusok szakkörök, és akár tanórai keretek között is színesíthetik, gazdagíthatják a gyermekek között oly' népszerű játékkal pedagógiai eszköz - és módszertanukat. Természetesen én is jelentkeztem a programba, mint Microsoft Innovatív Pedagógus, és most már kollégákkal karöltve, okosító webináriumokon keresztül haladunk az izgalmas, felfedező úton. Még tematikát is kaptunk a szakkörök, foglalkozások megtartásához. Úgy vélem azonban, hogy fő irányvonalnak ugyan jó lesz, viszont ennek a játéknak hatalmas varázsa abban áll, hogy a gyermekek egy végtelen csodás terepre jutnak, ahol szabadon kiélhetik fantáziájukat, kreatív alkotási vágyukat. Úgy gondolom, nem fogunk rosszul járni, ha merész vállalkozókként mi is "belemegyünk a játékba". Mert bizony szó szerint bele kell mennünk a játékba, hiszen multiplayer módra váltva ott lehetünk velük a terepen  avatarunkkal.
Hosszú lenne most felsorolni, mennyi élmény, megtapasztalás fűződik ehhez az újszerű, ám a Montessori gyökerekre épülő gyakorlathoz, mégis néhányat igen fontosnak vélek megjegyezni belőlük.
Már többször is írtam arról, hogy zsenialitása a játéknak, hogy a tanulási és egyéb emocionális akadállyal küzdő kisdiákok számára egy élményszerű, informális, komplex személyiségfejlesztést nyújtó lehetőség. Olyan kompetenciákkal ruházza fel őket, amelyek birtokában esélyük lehet majd a valós helyzetek kezeléséhez. Szinte egy szimulációs terep a gyakorlati élethez. Úgy a kognitív, mint a szociális képességük harmonikusan fejlődhet a felfedezéses tanulás során, ami hasznos, kódolt tudásként jelenhet meg majd felnőtt életükben. Ennek megvilágítására érdemesnek tartom elolvasni  egy minap megjelent cikket, amelynek címe: Minecraft: mi ez, miért jó ez? Gyorstalpaló szülőknek karácsony elé

Jelen írásomat leszűkítem az elmúlt hét eseményére. Bejelentkeztem kis csapatommal egy világméretű projektbe, amit EZEN a helyen találtam meg.  Nagyon szeretem az ilyen felhívásokat, mert tudom élesztgetni velük kisdiákjaimban a szociális érzékenységet. Elcsigázott beszűkültség, kishitűség, alulmotiváltság helyett kaput nyitok számukra a nagy világ felé, növelem bennük a nagy egészhez való tartozás örömét és élményét.
Így volt ez most is, amikor megtudták, hogy mi is sok más ország diákjaival együtt faházakat fogunk építeni a fák tetején. Megkaptuk a letöltendő világot, egy szép erdős vidéket, ahol azután elindulhatott mindenki fantáziája, hogy saját házát valamelyik fa tetején megépítse. Nem kötöttem ki nekik, hogy egymaguk, vagy párban alkossanak, a választást rájuk bíztam. Felettébb örültem annak, hogy senki nem kívánt magában építeni.  Tehát párban jelentek meg a terepen, sőt, azt kérték, hogy én is ott legyek velük a munkában. Ez, egy számomra megható érzés, hiszen olyan kapcsolatok alakulnak ki így a játék során, ami talán enélkül nem lenne ilyen szoros, szeretetteljes mindannyiunk számára. Nem titkolom előttük, hiszen a játék során nyilvánvaló is, hogy ők sokkal ügyesebbek, sokkal inkább szakavatott módon kezelik a programot, mint én. Viszont annál inkább kedvesebbek, segítőkészek irányomban. Olyan beszélgetések alakulnak ki menet közben, amelyek egy beszélgetőkörön sem jöhetnének létre. Erről sok-sok perc videó tanúskodik, amelyekből itt csupán csak egyet mutatok be. Igaz, ez nem a múlt hét eseménye volt, de egy pillanatra visszatekerek az idővonalon mondandóm megerősítése céljából. Van egy hosszabb, és van egy rövidebb verzió belőle.

Íme a hosszabb:



Íme a rövidebb:



Visszatérve az elmúlt hét faház építési projektjére, azt tudom mondani, új élmények birtokába juthatott mindenki. Sajnos az időnk véges, így nem fért bele a keretekbe, hogy mostanra a videó felvételeket megszerkesszem. Vannak olyan filmjeink, amelyeket a tanulók maguk készítettek videófelvevő program segítségével építkezés közben, és vannak videóim, amelyeket kívülről vettem fel a játéktevékenységek alkalmával. Remélem, majd át is tudom nyújtani Kedves Érdeklődő Olvasóimnak szép sorjában őket.
A Minecraft EDU remek lehetősége, hogy van benne kamera, portfólió, sőt egy könyv is, ahol dokumentálni lehet munkánkat, alkotásainkat. Szükséges ennek használatához a térlátás , hogy az és úgy kerüljön minden megörökítésre, ahogyan azt mi elképzeltük. Számomra csoda-számba megy, ahogyan ezt és sok más komoly ismeretet igénylő funkciót mesterien tudnak használni a gyerekek a játék során.
Megnyitva Minecraft klubunkat, készítettem egy online faliújságot a Padlet alkalmazással, ahova gyűjteni fogjuk produktumainkat. Máris számos kép és videó gazdagítja falunkat, hiszen visszamenően is beillesztettem az eddigi tevékenységeinket. A csapatom minden tagját meghívtam az oldalra, hogy saját nevükkel tudják majd beilleszteni projektproduktumaikat. Jelen pillanatban így néz ki faliújságunk, amelyet Anyahajó blogunkba illesztve érhetnek utol a gyerekek:



Végül, de úgy gondolom, valóban nem utolsó sorban következzen szűk három percben egy mini-beszámoló az elmúlt héten történt faházak építéséről. Fantasztikus élmény volt számomra az a csapatszellem, ami megnyilvánult a gyerekek között a játék során. Bár kettőnként jöttek be hozzám, de ugyanazt a terepet nyitottuk meg, ahol már a többiek előzetesen építkeztek. Így mindenki sietett meglátogatni a már elkészült, vagy készülő házakat. A nagy lelkesedés oly' méreteket öltött, hogy bizony folytonos kopogás volt Anyahajó Stúdiónk ajtaján, hogy az éppen bent lévő társukhoz bekéredzkedjenek egy találkozás erejéig ott a terepen. Sőt, hallva a híreket, osztálytársak is jöttek volna bőven... Tehát nagy keletje lesz a játéknak - úgy vélem  - a jövőben. Persze ehhez nekünk, pedagógusoknak újult erő, odaszánás, vadonatúj módszertani ötletek szükségesek.

Lenne még sok-sok gondolat ezzel kapcsolatosan, de mondandómat most befejezem.
Jöjjön hát a történetmesélésnek egy újszerű, és reményeim szerint sok jót ígérő változata:





Zárógondolatként már csak annyit kívánok megemlíteni amolyan gondolatébresztő gyanánt, hogy- átélve sok-sok ilyen jellegű foglalkozást -  látva , ahogyan a gyerekek belemélyedve alkotnak saját maguk által létrehozott világukban, egy újfajta terápiás eszközt kaptak kezükbe meglátásom szerint.Tudjuk, létezik rajzterápia, amikor a gyerekek "kirajzolják" magukból örömeiket, esetleges fájdalmaikat. Mi magunk hányszor voltunk már úgy, hogy kiírtuk magunkból nehéz élethelyzeteinket, és adott esetben örömeinket. Ebben a Minecraft-alkotta világban pedig három dimenziós vonatkozásban is kivetíthetik gyerekeink magukból mindazt, amit elmondani adott esetben nem is képesek. Számos vágyuk megfogalmazódik ilyenkor, amit építés során azért szóban is megfogalmaznak. És sajnos menekülnek is olykor a kegyetlen, rideg világból, amikor szeretet, megértés helyett bizony bántást kapnak egy-egy adott élethelyzetben. Nagy szükség van ilyenkor részünkről az odafigyelésre, az alkotásokban elrejtett "üzeneteikre", hogy valamiképpen segíthessünk, hogy tevékenységünk valódi gyógyító pedagógia lehessen. 
Kategóriák: Kollégák blogjai

Tankerülő fejlesztések

Fekete Hajnalka - 2017.11.16. csütörtök - 21:04:00
No nem szándékosan, csak mert ilyen ez az ország. Neccesen indult az ősz, a Code Weekre nem ért el hozzánk a széles sáv, s apró meglepetésként egy korábbi pályázaton nyert adatforgalmunkat is blokkolta a szolgáltató, néminemű befizetési elírás folytán, így lehetőséget kaptunk, hogy csillogtatva kreativitásunkat unplugged játékokkal pótoljuk a kényszerűen kimaradó programokat. NAGYON HÁLÁSAN KÖSZÖNÖM Kőteleki Éva Andrea remek webináriumát, a sírból hozta vissza a Hevesy programjait. Ami egyébként várakozáson felül sikeres lett, gyakorlatilag a teljes alsó tagozatot és a felsősök jórészét is elérte. Itt lehet csemegézni: Hevesy - Code Week 2017 Aztán persze csak ideért a Google támogatás, sőt az őszi szünetre a szélessáv is, így most új problémával küzdünk, a routerek nem bírják a szórást...megoldjuk. Kihirdették a 2017 Digitális Esély nyerteseit is, így idén lesz nálunk ScratchJr foglalkozássorozat (kicsiknek), Scratch tankör nagyobbaknak, (hétfőn indul) a Microbitjeinkhez kiegészítők, és a tavaly már bizonyított Olvass másképp program (kézművesség, utazás, digitális tartalom együtt az olvasás megkedveltetéséért) is folytatódik - ezúttal első és harmadikos osztályok együttműködésével. Itt már látszik is: 3.a - Hadi Szilvia oldala Sőt beszálltak az idegen nyelvet tanítók is, projektjük - So, tell it I will to everyone. Majd írok erről is. Köszönjük az SAP évek óta töretlen segítségét! 12+2 fővel elkezdődött az INNOTEACH képzésünk is, projektpedagógia, innováció, és egy kis IKT, remélem a kollégák, s aztán diákjaink profitálnak majd belőle. Ez egy két éves európai projekt, most fordult célegyenesbe. Holnap megyek a Digitális Konferencia 2017 - Digitális tér konferenciára, előreláthatólag remek előadásokat hallgatni és egy workshop keretében megmutatni, hogy miként működhet a ScratchJr a digitális történetmesélés szolgálatában.
Ja és hogy miért ez a cím? Mert iskolai eszközeink mindegyike, melyhez nem pályázaton jutottunk kisiskolás korba lépett... A tankerületi rendszer - leánynevén KLIK megalakulása óta semmiféle eszközfejlesztés nem ért el intézményünkbe.

Tartalom átvétel