Skip to Content

Kollégák blogjai

604. Akták és gyerekek

L. Ritók Nóra - 2017.11.18. szombat - 22:15:05

Amikor egy-egy nehéz esettel találkozunk, mindig a legtöbb oldalról utánanézünk mindennek, hogy lehetőleg minden információt beszerezhessünk, ami befolyásolta, kialakította a helyzetet. És mindig az a legfontosabb, hogy a gyerekeket, az ő érdeküket egy percre se veszítsük szem elől.

Sok munka van a mögött, hogy civilként, de a jelzőrendszer részeként partnernek tekintsenek minket az ügyek különféle szereplői. Civilként ma sem tekintenek annak. Mivel azonban a jogszabály ezt a jelzőrendszer dolgot engedi, e mentén azért el lehet indulni. Van, ahol sok harc után már természetes, hogy egy-egy esetkonferenciára minket is meghívnak. És van, ahol direkt nem hívnak meg, aztán, ha rákérdezünk, hogy miért a gyerekektől kell megtudnunk, hogy volt ilyen, akkor elkerekedett szemmel kérdezik: hát honnan tudhattuk volna, hogy ti kapcsolatban vagytok ezzel a családdal?! Holott pontosan tudták…. csak így „maguk között” egyszerűbb volt lefuttatni az egészet. Sok hasonlón vagyunk már túl, a héten is volt egy épp ilyen eset.

Mert a bizalom még mindig csak részünkről van meg. Az intézményektől (tisztelet a kivételnek) még mindig inkább csak kikényszerítjük az együttműködést. Bár a végkifejlet szempontjából mindegy is, nekünk az a fontos, hogy működjön a dolog, oldódjon meg az ügy, és a lehető legjobbat hozzuk ki belőle, együtt. Az intézményrendszer azonban nem szereti, ha belelátunk a dolgokba. Ha halljuk, ami ott elhangzik. Ha rákérdezünk dolgokra. Mert gyanakvók. Pláne, hogy mi „azokkal” vagyunk. Azokkal, akikkel nekik csak gondjuk van.  Ebben az alapvetően ellenséges hangulatban, amiben két platformra rendeződnek a részvevők, nehéz pozitív hatásokról beszélni.

Van, ahol még az is dolgozik, hogy zavarja őket az a bizalom, ami köztünk és a családok között kialakult. Hogy hozzánk szívesen fordulnak, velünk jóban vannak, bennünk jobban bíznak, rólunk pozitívan nyilatkoznak. Sok olyan esetbe szaladtunk már bele, mikor jeleztünk egy problémát, amiről azt gondoltuk, az adott intézménynek is tudnia kell…. mert baj lehet belőle, vagy már lehet, van is. Nos, ekkor kimentek, hatóságként persze, és közölték, azért vannak ott, mert mi, az alapítványtól (lehetőleg nevesítve is a kollégát) feljelentettük őket, ezzel, vagy azzal az üggyel. És nem kis kárörömmel figyelték, hogy omlik a porba a nehezen felépített bizalmi kapcsolatunk a családdal. Maguknak abból próbáltak erényt kovácsolni, hogy minket tettek meg ellenséggé. Ha ezt próbáltuk tisztázni velük… na, ezeket a mondatokat már le sem írom, mert annyira méltatlanok a segítő szakmához. Szóval, megtanultuk nagy óvatossággal kezelni mára a jelzéseket is. Csak azt nem értem sosem, hogy miért nem látják, mennyivel egyszerűbb lenne összedolgozva, egymásra építve megoldani a problémákat..

Azért halad ez, ha lassabban is, mint az elején gondoltam.

No meg, azt is látom, hogy az együttműködés hiánya nemcsak köztünk, civilek és az intézményrendszer között van. Hanem közöttük is.

A heti történet pl. nagyon lelombozott. Pár éve emeltek ki egy mentorált családunkból egy gyereket, mert nem volt megfelelő semmi a fejlődéséhez. Sem a körülmények, sem az apa személye, aki egyedül nevelte. Fokozatosan romlott a helyzet, és mi sem tudtuk megállítani a folyamatot. A kiemelés ellen nem is ellenkezett, ő is belátta, jobb lesz nevelőszülőnél a gyereknek. Mondta, majd ha rendbe jön az élete, akkor majd kéri, hogy visszakaphassa. De az, csak nem akart rendbe jönni. Állandó veszekedések, feljelentések, bírósági ügyek, költözés egyik faluból a másikba, egyik országrészből a másikba, kapcsolatba be, majd ki, leamortizált ingatlanok, egyre inkább érződött, hogy a férfi nem könnyű eset, sok gond van vele, aki tehette, elkerülte.

A gyerekkel mi kapcsolatban maradtunk, lassan alakult a biztonságérzete, de láthatóan jól érezte magát.

Aztán nemrég  jött egy telefon az apától, hogy visszakapta a gyereket, elköltöztek, jó messzire, van élettársa, házzal, minden happy. Értetlenül és rémülettel néztünk egymásra: hogy adhatták vissza neki? Alig pár hónapja költözött el…. ismerve őt, egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy annyira stabilizálódhatott, hogy alkalmasnak találták a gyerek nevelésére. Tudtuk, nagyon el tudja játszani a pozitív szerepeket, de azt is, hogy ez csak egy felvillantott szerep, eleinte mi is bedőltünk neki.

De mindegy volt az itteniek véleménye, ott, valakik úgy döntöttek, az akta lezárható, a környezettanulmány lement, a vélemény megíródott, visszagondozás lezárva. Szorongva gondoltuk a férfira, az ismeretlen élettársra, a közegre, a gyökértelen és összezavarodott gyerekre. Mi lehet vele? Hogy tudnánk kapcsolatot tartani vele több száz km távolságból?

Aztán a héten újra hívott minket a férfi. Visszajöttek. Elárverezték az asszony házát, mondja, muszáj volt eljönni, erről aztán később kiderült, hogy nem igaz. De mindegy is miért, visszajött, a gyerekkel, beköltözött egy rokonhoz az egyik faluba. És újra kell indulnia mindennek itt is, környezettanulmány, stb.

Rövid idő alatt a gyerek a harmadik helyen van. Ha szerencsénk van, visszakerülhet a nevelőszülőjéhez. Egy vargabetű után. Csak pár hét volt… de hogy milyen nyomot hagyott hányatott kis lelkében, azt elképzelni sem lehet. A rendszer nem épített egymás véleményére. Ott túl gyorsan lezavarták… ki tudja, talán terhes volt nekik a férfi nyomulása a gyerekért. És döntöttek.  A döntés pedig nem volt jó, ezt az itteniek (velünk együtt) borítékolni tudták volna, hiszen ismerték a férfit.

A gyerek? Ő csak áldozat. De ez a legkevésbé érdekes a protokoll útvesztőjében. A lényeg, hogy ott, ahol a döntést meghozták, ott minden az előírás szerint lett ledokumentálva.

Úgy érzem, nekik egy akta volt.

Nekünk meg egy gyerek.

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Házépítés a fa tetején - Minecraft klub az Anyahajó Stúdióban

Szeverényi Irma - 2017.11.18. szombat - 05:18:00


Régóta várt pillanat következett be Anyahajó Stúdiónk életében. Bár már évek óta alkalmazom a Minecraft online építkezős játékot fejlesztéseim során, de most megalakult a Minecraft klubunk, ahol már a játékot - úgymond - hivatalos keretek között folytatjuk. Ez annyit jelent, hogy a Minecraft iskolai verziója, a Minecraft Education Edition  bekerülhetett az intézményekbe, ahol a vállalkozó kedvű pedagógusok szakkörök, és akár tanórai keretek között is színesíthetik, gazdagíthatják a gyermekek között oly' népszerű játékkal pedagógiai eszköz - és módszertanukat. Természetesen én is jelentkeztem a programba, mint Microsoft Innovatív Pedagógus, és most már kollégákkal karöltve, okosító webináriumokon keresztül haladunk az izgalmas, felfedező úton. Még tematikát is kaptunk a szakkörök, foglalkozások megtartásához. Úgy vélem azonban, hogy fő irányvonalnak ugyan jó lesz, viszont ennek a játéknak hatalmas varázsa abban áll, hogy a gyermekek egy végtelen csodás terepre jutnak, ahol szabadon kiélhetik fantáziájukat, kreatív alkotási vágyukat. Úgy gondolom, nem fogunk rosszul járni, ha merész vállalkozókként mi is "belemegyünk a játékba". Mert bizony szó szerint bele kell mennünk a játékba, hiszen multiplayer módra váltva ott lehetünk velük a terepen  avatarunkkal.
Hosszú lenne most felsorolni, mennyi élmény, megtapasztalás fűződik ehhez az újszerű, ám a Montessori gyökerekre épülő gyakorlathoz, mégis néhányat igen fontosnak vélek megjegyezni belőlük.
Már többször is írtam arról, hogy zsenialitása a játéknak, hogy a tanulási és egyéb emocionális akadállyal küzdő kisdiákok számára egy élményszerű, informális, komplex személyiségfejlesztést nyújtó lehetőség. Olyan kompetenciákkal ruházza fel őket, amelyek birtokában esélyük lehet majd a valós helyzetek kezeléséhez. Szinte egy szimulációs terep a gyakorlati élethez. Úgy a kognitív, mint a szociális képességük harmonikusan fejlődhet a felfedezéses tanulás során, ami hasznos, kódolt tudásként jelenhet meg majd felnőtt életükben. Ennek megvilágítására érdemesnek tartom elolvasni  egy minap megjelent cikket, amelynek címe: Minecraft: mi ez, miért jó ez? Gyorstalpaló szülőknek karácsony elé

Jelen írásomat leszűkítem az elmúlt hét eseményére. Bejelentkeztem kis csapatommal egy világméretű projektbe, amit EZEN a helyen találtam meg.  Nagyon szeretem az ilyen felhívásokat, mert tudom élesztgetni velük kisdiákjaimban a szociális érzékenységet. Elcsigázott beszűkültség, kishitűség, alulmotiváltság helyett kaput nyitok számukra a nagy világ felé, növelem bennük a nagy egészhez való tartozás örömét és élményét.
Így volt ez most is, amikor megtudták, hogy mi is sok más ország diákjaival együtt faházakat fogunk építeni a fák tetején. Megkaptuk a letöltendő világot, egy szép erdős vidéket, ahol azután elindulhatott mindenki fantáziája, hogy saját házát valamelyik fa tetején megépítse. Nem kötöttem ki nekik, hogy egymaguk, vagy párban alkossanak, a választást rájuk bíztam. Felettébb örültem annak, hogy senki nem kívánt magában építeni.  Tehát párban jelentek meg a terepen, sőt, azt kérték, hogy én is ott legyek velük a munkában. Ez, egy számomra megható érzés, hiszen olyan kapcsolatok alakulnak ki így a játék során, ami talán enélkül nem lenne ilyen szoros, szeretetteljes mindannyiunk számára. Nem titkolom előttük, hiszen a játék során nyilvánvaló is, hogy ők sokkal ügyesebbek, sokkal inkább szakavatott módon kezelik a programot, mint én. Viszont annál inkább kedvesebbek, segítőkészek irányomban. Olyan beszélgetések alakulnak ki menet közben, amelyek egy beszélgetőkörön sem jöhetnének létre. Erről sok-sok perc videó tanúskodik, amelyekből itt csupán csak egyet mutatok be. Igaz, ez nem a múlt hét eseménye volt, de egy pillanatra visszatekerek az idővonalon mondandóm megerősítése céljából. Van egy hosszabb, és van egy rövidebb verzió belőle.

Íme a hosszabb:



Íme a rövidebb:



Visszatérve az elmúlt hét faház építési projektjére, azt tudom mondani, új élmények birtokába juthatott mindenki. Sajnos az időnk véges, így nem fért bele a keretekbe, hogy mostanra a videó felvételeket megszerkesszem. Vannak olyan filmjeink, amelyeket a tanulók maguk készítettek videófelvevő program segítségével építkezés közben, és vannak videóim, amelyeket kívülről vettem fel a játéktevékenységek alkalmával. Remélem, majd át is tudom nyújtani Kedves Érdeklődő Olvasóimnak szép sorjában őket.
A Minecraft EDU remek lehetősége, hogy van benne kamera, portfólió, sőt egy könyv is, ahol dokumentálni lehet munkánkat, alkotásainkat. Szükséges ennek használatához a térlátás , hogy az és úgy kerüljön minden megörökítésre, ahogyan azt mi elképzeltük. Számomra csoda-számba megy, ahogyan ezt és sok más komoly ismeretet igénylő funkciót mesterien tudnak használni a gyerekek a játék során.
Megnyitva Minecraft klubunkat, készítettem egy online faliújságot a Padlet alkalmazással, ahova gyűjteni fogjuk produktumainkat. Máris számos kép és videó gazdagítja falunkat, hiszen visszamenően is beillesztettem az eddigi tevékenységeinket. A csapatom minden tagját meghívtam az oldalra, hogy saját nevükkel tudják majd beilleszteni projektproduktumaikat. Jelen pillanatban így néz ki faliújságunk, amelyet Anyahajó blogunkba illesztve érhetnek utol a gyerekek:



Végül, de úgy gondolom, valóban nem utolsó sorban következzen szűk három percben egy mini-beszámoló az elmúlt héten történt faházak építéséről. Fantasztikus élmény volt számomra az a csapatszellem, ami megnyilvánult a gyerekek között a játék során. Bár kettőnként jöttek be hozzám, de ugyanazt a terepet nyitottuk meg, ahol már a többiek előzetesen építkeztek. Így mindenki sietett meglátogatni a már elkészült, vagy készülő házakat. A nagy lelkesedés oly' méreteket öltött, hogy bizony folytonos kopogás volt Anyahajó Stúdiónk ajtaján, hogy az éppen bent lévő társukhoz bekéredzkedjenek egy találkozás erejéig ott a terepen. Sőt, hallva a híreket, osztálytársak is jöttek volna bőven... Tehát nagy keletje lesz a játéknak - úgy vélem  - a jövőben. Persze ehhez nekünk, pedagógusoknak újult erő, odaszánás, vadonatúj módszertani ötletek szükségesek.

Lenne még sok-sok gondolat ezzel kapcsolatosan, de mondandómat most befejezem.
Jöjjön hát a történetmesélésnek egy újszerű, és reményeim szerint sok jót ígérő változata:





Zárógondolatként már csak annyit kívánok megemlíteni amolyan gondolatébresztő gyanánt, hogy- átélve sok-sok ilyen jellegű foglalkozást -  látva , ahogyan a gyerekek belemélyedve alkotnak saját maguk által létrehozott világukban, egy újfajta terápiás eszközt kaptak kezükbe meglátásom szerint.Tudjuk, létezik rajzterápia, amikor a gyerekek "kirajzolják" magukból örömeiket, esetleges fájdalmaikat. Mi magunk hányszor voltunk már úgy, hogy kiírtuk magunkból nehéz élethelyzeteinket, és adott esetben örömeinket. Ebben a Minecraft-alkotta világban pedig három dimenziós vonatkozásban is kivetíthetik gyerekeink magukból mindazt, amit elmondani adott esetben nem is képesek. Számos vágyuk megfogalmazódik ilyenkor, amit építés során azért szóban is megfogalmaznak. És sajnos menekülnek is olykor a kegyetlen, rideg világból, amikor szeretet, megértés helyett bizony bántást kapnak egy-egy adott élethelyzetben. Nagy szükség van ilyenkor részünkről az odafigyelésre, az alkotásokban elrejtett "üzeneteikre", hogy valamiképpen segíthessünk, hogy tevékenységünk valódi gyógyító pedagógia lehessen. 
Kategóriák: Kollégák blogjai

Tankerülő fejlesztések

Fekete Hajnalka - 2017.11.16. csütörtök - 21:04:00
No nem szándékosan, csak mert ilyen ez az ország. Neccesen indult az ősz, a Code Weekre nem ért el hozzánk a széles sáv, s apró meglepetésként egy korábbi pályázaton nyert adatforgalmunkat is blokkolta a szolgáltató, néminemű befizetési elírás folytán, így lehetőséget kaptunk, hogy csillogtatva kreativitásunkat unplugged játékokkal pótoljuk a kényszerűen kimaradó programokat. NAGYON HÁLÁSAN KÖSZÖNÖM Kőteleki Éva Andrea remek webináriumát, a sírból hozta vissza a Hevesy programjait. Ami egyébként várakozáson felül sikeres lett, gyakorlatilag a teljes alsó tagozatot és a felsősök jórészét is elérte. Itt lehet csemegézni: Hevesy - Code Week 2017 Aztán persze csak ideért a Google támogatás, sőt az őszi szünetre a szélessáv is, így most új problémával küzdünk, a routerek nem bírják a szórást...megoldjuk. Kihirdették a 2017 Digitális Esély nyerteseit is, így idén lesz nálunk ScratchJr foglalkozássorozat (kicsiknek), Scratch tankör nagyobbaknak, (hétfőn indul) a Microbitjeinkhez kiegészítők, és a tavaly már bizonyított Olvass másképp program (kézművesség, utazás, digitális tartalom együtt az olvasás megkedveltetéséért) is folytatódik - ezúttal első és harmadikos osztályok együttműködésével. Itt már látszik is: 3.a - Hadi Szilvia oldala Sőt beszálltak az idegen nyelvet tanítók is, projektjük - So, tell it I will to everyone. Majd írok erről is. Köszönjük az SAP évek óta töretlen segítségét! 12+2 fővel elkezdődött az INNOTEACH képzésünk is, projektpedagógia, innováció, és egy kis IKT, remélem a kollégák, s aztán diákjaink profitálnak majd belőle. Ez egy két éves európai projekt, most fordult célegyenesbe. Holnap megyek a Digitális Konferencia 2017 - Digitális tér konferenciára, előreláthatólag remek előadásokat hallgatni és egy workshop keretében megmutatni, hogy miként működhet a ScratchJr a digitális történetmesélés szolgálatában.
Ja és hogy miért ez a cím? Mert iskolai eszközeink mindegyike, melyhez nem pályázaton jutottunk kisiskolás korba lépett... A tankerületi rendszer - leánynevén KLIK megalakulása óta semmiféle eszközfejlesztés nem ért el intézményünkbe.

Learning Reloaded - Konferencia a FinnAgora szervezésében - Szubjektív élménybeszámoló - 2017.10.25.

Szeverényi Irma - 2017.11.12. vasárnap - 15:22:00


Sok helyen megfordultam már az elmúlt évek során, ahol, vagy hallgatóként, vagy előadóként vettem részt egy-egy konferencián. Mindmegannyit őrzöm emlékeimben s a dokumentumokban. Most egy olyan élményről szólok, ami számomra különös és szép nyomot hagyott. Rövid előzményként csupán annyit írok, hogy néhány héttel ezelőtt kaptam egy megtisztelő felkérést Dr. Setényi János oktatáskutató szakembertől. Nem térek ki ennek részleteire, csupán a szóban forgó konferencia honlapjának elérhetőségét írom le, amelyből Kedves Olvasóim tájékozódhatnak a tudnivalókról bőségesen: http://www.learningreloaded.eu/
Igen, tudom, nem szerénységre vall a fenti kép beillesztése blogomba. Ám oly' annyira nagy az örömöm, hogy ennek ellenére vállalom a kockázatot. Szerénytelenség nélkül írom igaz köszönetemet Bombera Krisztina felé, aki a délelőtti előadások utáni workhshopok folyamán megtisztelt, és odaült asztalunkhoz. Mindenről kérdezett, s én mindenről igyekeztem válaszolni  neki a legjobb tudásom szerint. Ám , félreértés ne essék, nem én voltam a konferencia főszereplője. Így hát el is hallgatok, és átadom a szót Bombera Krisztinának, aki különös varázst hozott a konferencia helyszínére ezen a napon. Megkönnyítette beszámolómat is, ugyanis olyan szépen, szakmai felkészültséggel mondta el az előadások közötti összekötő szövegeket, hogy abból szinte egy keresztmetszetet kaphat mindenki, aki meghallgatja, végignézi a következő 27 percet: 

A konferencia napján nemcsak videó felvételek, hanem állóképek is készültek. Albumba tettem néhányat közülük, s egy szép finn zenei aláfestés mellett csokorba szedtem őket:


Köszönöm szépen a megtisztelő meghívást. Felettébb örültem annak, hogy tanítványom, Balázs velem lehetett ezen a napon. Maradandó élményt jelentett számára mindaz, amiben része lehetett. Pozitív erősségeit maximálisan kamatoztathatta azzal, hogy rábíztam a videók és képek készítését. Ezen felül pedig csodásan helytállt a workhshop bemutatón, ahol felnőttként, barátságos mosollyal avatta be a szép számmal érdeklődő pedagógusokat az Anyahajó Stúdiónk Sakkpalota projektjébe.Igen! Ezért, és így érdemes tanulni, hinni, bízni és szeretni!

Kategóriák: Kollégák blogjai

603. Egy kép története

L. Ritók Nóra - 2017.11.12. vasárnap - 10:43:19

Furcsa vonalat ír le körülöttünk a hozzánk kapcsolódó gyerekek életútja. Hol fent, hol lent, hol eltávolodva tőlünk, hol visszatérve. Akárhogy is van, az Igazgyöngy részévé válik sokuk életének. Ahová vissza lehet térni, ha baj van, vagy épp azért, hogy elmondhassák: minden rendben van.

A lány még alsó tagozatos korában csatlakozott hozzánk, mint legtöbben, a képzőművészeti oktatásunkhoz kapcsolódva. Jól behúzza ez a gyerekeket, bár, főleg az elején erre is külön haditerv kellett. Gyorsan beiratkoztak ugyanis azok, akik jó háttérrel rendelkeztek, akiknek szülei tudatosan megragadtak minden lehetőséget a gyerekeik fejlesztésére. De akiknél ez hiányzott, akik nem is fogták, mi ez, ők nem. Mert nekik hiába írtuk ki az általános iskolákban, hogy lehet jelentkezni, nem jöttek. És az ellenőrzőbe is hiába került be kis invitáló szöveg, nem olvasta el otthon sem senki. Itt, ha meg akartunk győződni arról, hogy értik-e, mit kínálunk, és ennek az ismeretnek a birtokában döntenek, előbb fel kellett keresni őket, elmesélni, átkódolva, hogy mi is ez a „rajz-iskola”. Így kerültek be hozzánk az első halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek, a szegregátumokból. Ma már ez fölösleges, az Igazgyöngy neve már “védjegy”, beépült a gyerekek és a szülők között is. De sokat kellett dolgoznunk azért, hogy ez így legyen.

Azt hiszem, ez is egy olyan terület, amivel dolga lenne mindenkinek, aki velük dolgozik. Hogy beépítsék a felkereső jellegű szolgáltatást a munkájukba. Így sok minden elmozdulna. De az irodákból, maximum „behívatva” fejlesztés nem, csak a büntetés rendszere működtethető. És az remekül működik is.

Nos, a hatalmas fekete szemű, sovány lányka végig velünk volt az általános iskolában. Ügyesen, lelkesen dolgozott, szépen fejlődött, pályázatokon is díjazták a munkáit. A családdal is kapcsolatban voltunk, volt még testvér bőven, sorban, ahogy nőttek, kapcsolódtak az oktatásunkhoz is. Aztán bonyolódott a helyzet. A nővére, és az anyja szinte egyszerre szültek. A lánynál az „apásítás” nem történt meg, igazából nem is tudtuk, kitől van a gyerek… és ha bogozni próbáltuk, rémült elzárkózást éreztünk. Közben az apjuk eltűnt, talán börtönbe került, már nem is emlékszem pontosan. Arra viszont igen, és ezt meg is írtam akkoriban a blogban, hogy a nagylány, akinek már kicsije volt, egyszer, mikor náluk jártam, mutatta kis füzetlapra készített rajzait, és kérdezte, nem járhatna-e be hozzám, rajzolni. Igent mondtam, és egy fél évig jött is, lelkesen, addig az anyja vigyázott mindkét kicsire.

Aztán visszatért az apjuk, de beteg lett, és rövidesen meg is halt. Nos, ezután többször keresett az asszony minket. A rokonok el akarták üldözni a házból őket, tartozásokat emlegetett, tisztázatlan tulajdonviszonyt, egyre zavarosabb volt a történet. Végül elköltöztek, két faluval arrébb, és elindult a lecsúszás. Onnan egy másik faluba mentek, a gyerekeket kiemelték, az asszony pedig Pestre került.

A fekete szemű lányt is elvesztettük, nem tudtunk róla, aztán váratlanul felbukkant. Párja lett egy másik tanítványunknak, mindketten nagykorúak voltak már. A fiúval szinte folyamatos volt a kapcsolattartásunk, azóta is, hogy kikerült tőlünk. Mikor a családjáról kérdeztem a lányt, azt mondta, ő már lezárta ezt a történetet, a nővérével tartja a kapcsolatot, ő itt maradt, ezen a vidéken, de az anyjával nem. Mert nem úgy él, ahogy ő azt szeretné. És kérdezte, megengedném-e, hogy járjon rajzra.

Ettől kezdve, bár meglehetősen hektikusan, de be-bejárt egy-egy órára. Közben lett egy kisfiuk, akkor a rajz szünetelt, de kapcsolatban voltunk. Amikor a kicsi elérte a bölcsis kort, újra megjelent a lány rajzolni is. A párja az ország másik végén vállalt munkát, havonta egyszer jött haza. A lány bejelentkezett közmunkára, és időnként bejött rajzolni. Hagytam, hogy azt fesse, amihez kedve van.

Az utolsó képén egy fekete szemű lány van. Hosszú haja átöleli a tájat, mint egy út, fut körbe a képen, dombokat és házakat visz. A levegőben fekete madarak repülnek. A kép nem a gyerekrajzok báját tükrözi. Inkább drámai. Benne van minden.

Előrevetítette talán azt is, ami történt. Mert a suli idei indulásakor nem jelentkezett. Érdeklődtem, mi van vele. Nyilván jó lenne hallanom őt is, hogy tisztábban lássak, mert így az információk egyoldalúak. De ez most nem megy, nem érem el. Elment Pestre. A kisfiát itt hagyta, az apjával, aki most már nem is vállal távolabb munkát, itthon, alkalmi munkából tartja el magukat. Ő meg állítólag az anyjánál van. Akit eddig megvetett. Pár fotót láttam róla a facebookon az ismerősök oldalán, nos, látom, itt most nem felfele megy az a bizonyos vonal, amivel az életutat le lehet írni.

De remélem, visszatér majd. Hogy nem szippantja be valami más élet. És jön rajzolni is újra.

A kis festmény is különös utat járt be. Nemrég, egy jótékonysági rendezvényen szeretett bele valaki. Úgy tudom, egy fiatal roma nő, aki messziről került oda, és annak az intézménynek a büféjében dolgozik, ahol a rendezvény volt. Nem ismerhette a kép készítőjét, történetét. De mesélték nekem, hogy sírt, mikor hallott ott a munkánkról, és mindenáron akarta ezt a képet. Mert találkozott vele. Talán a kép üzenete az ő életének is lenyomata lehet.

Ennyi minden lehet hát egy kép mögött, és így visz tovább üzeneteket, így hat másokra, így húz tovább, erősít valakit. Sok ilyen alkotás fotóját őrzöm. Talán egyszer majd lesz időm, hogy megírjam a hátterüket is. És akkor, a sorsokkal együtt, talán még érthetőbb lesz minden a munkánkban. A rajzolás is.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

602. A fejlesztendők tudása

L. Ritók Nóra - 2017.11.04. szombat - 22:26:39

Amikor az ember belekezd egy ilyen munkába, mint én is, azzal a tanult tudással, és minimális terepi tapasztalattal, ami nekem is volt anno erről az egészről, nos, akkor nagyon sok minden hiányzik. Persze az ember olvas, tájékozódik, hiszen vannak példák, máshol, meg kutatások, meg tanulmányok is…. de mikor ott álltam, és sokkolt a látvány, meg a helyzet, akkor valahogy ezekkel nem tudtam mit kezdeni.

Aztán, elindultam én is, és főleg a saját bőrömön megtapasztalva lépésről lépésre épült a tudás, először nálam, aztán a körülöttem levőknél is. Sok félrecsúszott szándék, döntés, álmatlan éjszaka, gyötrő lelkifurdalás, a tehetetlenség keserves érzése után aztán lassan elkezdtem érteni, mi történik ott, főleg, hogy mi, miért történik.

Fontos tudások ezek. Ma már tudom pl., hogyan kell megjelenni egy szegregátumban, vagy hogyan kerülhetek bizalmi viszonyba azokkal az emberekkel, akik ott élnek. Ma már képes vagyok átlátni a viszonyokat, megérteni a szerepeket és a szerepjátszásokat is. Nem volt ez sima menet, sosem felejtem el azokat az eseteket, mikor a rendőröket kellett hívni, mert a nem értés addig fokozódott, hogy már mi is veszélyben voltunk. De tudom, ezek is kellettek ahhoz, hogy azzal a magabiztossággal mozoghassunk közöttük, mint ahogyan most.

Először csak megéreztem, aztán megtanultam azt is, kit, milyen társadalmi pozícióból érdemes helyzetbe hozni. Hogyan kell támogatni, segíteni, fejleszteni. Próbálni egy olyan hierarchiát létrehozni közöttük, ami fenntartható lesz, és alapja az önálló munkának. Megértettem, amit sokszor elmondok, hogy én, nem cigányként, és nem mélyszegénységben szocializálódva nem rendelkezhetek elég tudással a változásokhoz. Mert ehhez kell az ő tudásuk is, hiszen ők nem buta, passzív alanyai ennek az egésznek, hanem tudással rendelkező, aktív szereplői, amiben szükségem van rájuk, az akaratukra. Az meg csak akkor van meg, ha partnernek érzik magukat.

Nézem most a filmet, amit egy tv műsorban mutattak be a munkánkról. (https://www.mediaklikk.hu/video/eletkerek-2017-11-03-i-adas/) Minden olyan szépnek tűnik, olyan természetesnek, mintha ez lenne a normális, hogy dolgoznak, közösségben, hogy nyugalom van, fejlődés, boldog gyerekek. Nyilván tudom, egy ilyen film a pozitív dolgokat mutatja be, nincs is ezzel semmi baj… nekem is jó nézni. Elfeledteti azt a sok küzdelmet, ami e mögött van.

És még itt is van, ami meglep. Amire nem is gondoltam, hogy ennyit jelent nekik. Mert a roma kollégáim egy mondata elgondolkodtatott. Arra a kérdésre, miért jó az Igazgyöngyben dolgozni, egymástól függetlenül, ketten is azt válaszolták, mert itt megbecsülik őket, a munkájukat. Nem úgy, mint máshol. Úgy tűnik, ez mindennél fontosabb nekik… a megbecsülés érzése. Ami máshol nincs meg körülöttük.

Pedig mennyit küzdöttünk már az intézményrendszerrel is! Azt hiszem, ebben még ma sem akkora a változás, mint a családokkal végzett munkában. Igaz, az intézmények szintjén több dolog is ellenünk dolgozik most, a sikerek bizonyítási kényszerétől a szegregált oktatásig. No meg, nem látni a prevenciót, a szándékolt lépéseket az integráció felé, a részvételi demokrácia erősítését sem, a társadalomban pedig erősödik a kirekesztés meg, a hibáztatás, a gyűlölet.

Szóval, a lényeg, hogy rengeteg tapasztalati tudás halmozódott fel nálunk. Olyan, amit csak a terepen lehet megszerezni. Azokban a társadalmi problémákban, amelyek összetetten jelennek meg egy-egy településen…. és nem is egyformán. Hiszen annyi mindentől függ ezeknek a problémáknak a mélysége! Mennyire nem mindegy pl. hogy a romungrók, vagy oláh cigányok vannak e többségben a közösségben. Vagy, hogy mennyi az őslakos és mennyi a betelepülő. Hogy milyen a kriminalizáció szintje? Vagy, hogy mennyire mobilisak a családok munkaképes tagjai? Milyen a település vezetése? Hogy működik és hogyan kommunikált a közmunka? Mennyire kiégett az intézményrendszer szakembergárdája? Szegregált-e, vagy sem az óvoda, iskola?

Nos, ezek, és még annyi minden van, ami az általános problémák, pl. a tanulatlanság, a lakhatási szegénység, vagy a kirekesztés mellett külön értelmezést kell, hogy kapjon.

Mostanában megint sokszor megtapasztaltam, mennyire nem értik ezt az egészet az emberek. Látom a kérdésekből, amiket itt feltesznek. A képzésekből, amelyeken részt veszünk. A pályázati fókuszokból, amelyek rossz beavatkozási pontokat céloznak meg. Az állami intézkedéseket már nem is említem.

Látom azokon, akik azt hiszik, annyi az egész, hogy szervezni kell egy rendezvényt, aztán majd mindenki hirtelen a fejéhez kap: hát persze, eddig eszünkbe sem jutott, hogy nincs is semmi bajunk a cigányokkal… és mindenki a másik nyakba borul, és ezután nem lesz kirekesztés.

Látom azokban a pályázatokban is, amelyek olyan feltételeket szabnak az egyéves pályázat alatt a bevontak létszámában és a rájuk fordított időben, hogy teljesen világos, ez csak az íróasztalnál elképzelhető, mert ennyi találkozó nem hagy nyomot sem bennük, nemhogy változást idézne elő.

A héten valaki egy kérdőív kitöltésével azt kérdezte tőlem, meg tudom e fogalmazni, miben kellene képzés a mi társadalmi vállalkozásunknak, mert ők majd erre fejlesztenek ki egy tananyagot. Azt mondtam, hogy én látom, mit nem tudok… de azt is, hogy ők mit nem tudnak. Mert nem tudják, mi van a terepen. És e nélkül nincs megfelelő tananyag, megfelelő képzés. Azt mondtam, hogy előbb talán nekik is kellene tanulni tőlünk, a terepen dolgozóktól, mielőtt fejleszteni akarnak minket.

Mert sokszor úgy érzem, mi is abban a helyzetben vagyunk, mint a cigányok. Mindenki mondja, hogy nekünk, nekem mit kellene tenni, hogy kellene fejlődni, hatni, mindenki, a nélkül, hogy tudná,mi van itt, a nyomorúságnak ebben a kusza halmazában, mindenki le akar mindent dugni a mi torkunkon is, fejlesztéseket, amelyek nem működnek a gyakorlatban, képzéseket, melyek nem ránk vannak szabva, pályázati lehetőségekkel bombáznak, melyek már első olvasatra is mutatják, hogy alkalmatlanok a változások előidézésére.

Én hamar felismertem, hogy nem roma identitással nem lehet fogalmam arról, milyen lehet romaként élni. Nem azért dolgozom, hogy rájuk kényszerítsek bármit, amiről én azt hiszem, jó lehet. Látom bennük azt a tudást, ami nekem nincs meg.

Jó lenne ezt a lépést felismerni azoknak is, akik minket, civil segítőket, fejlesztőket céloznak meg. Ha belátnák, hogy ők, nem a terepen dolgozva nem rendelkezhetnek azzal a tudással, tapasztalattal, amivel mi. És azt mondanák: mielőtt javaslunk valamit, mi is tanulni szeretnénk tőletek. Hogy egyszer itt is a két tudásból épülhessen valami.

Mert a civil is érték. Sajátos tudással, identitással. Csak egyszer másként kellene nézni ránk is.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Európai Kódolás Hete az Anyahajó Stúdióban - 2017.

Szeverényi Irma - 2017.10.29. vasárnap - 18:12:00


Harmadik alkalommal vettem  részt Kicsiny Csapatommal az Európai Kódolás Hetén. Az volt a törekvésem, hogy olyan projektben vegyenek részt a diákok, amelyben jól érzik magukat, és emellett tudásuk is gyarapodhat. Az esemény kezdő időpontja október 7-ike volt, de már az előző héten megkínáltam őket több kódolós játékkal, hogy ők válasszák ki azt, ami majd kedvükre való lesz. Így ismerkedtünk meg több programmal is, amelyeket a Play Áruházból töltöttünk le tabletjeinkre, okostelefonjainkra. Elmondható, hogy szívesen játszottak valamennyivel, ám a "pálmát" egyöntetűen a már általuk ismert The Foos játék vitte el. Látva ezt,  nagyon örültem, hiszen ennek a programnak komoly oktatási háttere van. Ezen kívül Lego Robotjaink is aktív szerepet töltöttek be a projektben, hiszen október 11-én pályaorientációs napon mutatkoztak be, mint kígyórobotok Barni tanítványom, és Édesapja közreműködésével. A projekt úgynevezett "nulladik" hetén, azaz a ráhangolódás alkalmával Barnus szűk körben is ismertette kedvenc robotainak működését az érdeklődő csapattársak számára. Szokásom szerint az Európai Kódolás Hetének projektjét  is videó felvételekkel rögzítettem. Így a történéseket videókrónikába összefűzve osztom meg. Úgy vélem, hogy a leírt szövegnél sokkal többet mond a film, ahol megelevenednek az események. Összességében annyit kívánok kiegészítésül hozzáfűzni a filmecskékhez, hogy felettébb boldog vagyok amiatt, hogy a 21. század kihívásainak megfelelően tudom fejleszteni a rám bízott, különböző tanulási akadállyal küzdő gyermekeket. Ennek kivételes lehetősége az a sok projekt, amelyben részt vehetünk, amelyben eltűnik az a szakadék, ami a sajátos nevelési igényű és az úgynevezett ép tanulók között van. Mert a digitális világ olyan ajtót nyitott az ő számukra is, hogy általa valós eséllyel indulhatnak a jövő felé. Sőt! A mostani Európai Kódolás Hetének tapasztalatai alapján bátran kijelentem, hogy közöttük "Csillagfények" ragyognak, akik csodás ajándékokat hordoznak. Sorolhatnék most neveket, ám nem teszem, csupán egy kisdiákomat emelem ki, aki főszereplője volt a nagy projektnek. Barnus ő, akiről már többször is szóltam blogomban. Segítő mentorként járt-kelt Anyahajó Stúdiónkban a projekt alatt. Nem kellett szólnom, hogy kit, hol segítsen át a kódolás olykor nehéznek tűnő akadályain, ő azonnal ott volt, és segített. Nem beszélve a kígyórobotok életre keltéséről, és azok működésének ismertetéséről. Nem szaporítom szavam tovább. Kezdődjék hát a krónika! 
Hét videóba fűztem össze az Európai Kódolás Hetének eseményeit. 
Következzenek hát sorban itt: 


















A projektünk leírása, részletezése, valamint a diákok Padletre beillesztett projektproduktumaik  Anyahajó blogunk oldalán tekinthetők meg: http://bit.ly/2iJ6Ywe

Végül álljon itt két dokumentum, amely őrzi az 5., születésnapi CodeWeek eseményében való részvételünket:




Kategóriák: Kollégák blogjai

601. „ Ezután jobb lesz a cigányoknak…..”

L. Ritók Nóra - 2017.10.29. vasárnap - 09:39:45

Nézem a híradásokban a Lungo Drom kongresszusáról mutatott képeket, hallgatom az ott elhangzott mondatokat, botránymentes és tiszta kezű vezetésről beszélnek, és arról, hogy minden vád, amit az ellenzék gerjeszt, alaptalan. Mondjuk ezen nem csodálkoztam, ma már lassan semmin, ami a döntéshozók részéről elhangzik, ám az egyik riporter elcsípett egy résztvevőt a hallgatóságból az utcán, érdeklődve, mi hangzott el odabent. És ez azért már más képet mutatott. A férfi zavartan kb. annyit tudott mondani, hogy bent azt mondták „ezután jobb lesz a cigányoknak”.

Ezután? Mintha ez minden választásnál elhangozna. Az „ezután” úgy látszik, jó szó. Mintha összenőtt volna a roma integráció kifejezéssel. Az „eddig” szó, vagyis, hogy pontosan mi történt, mi valósult meg az ígéretekből, annak nem sikerült ilyen markánsan beépülnie mellé.

Próbálom értelmezni innen, a végekről a roma irányítás sikereit, a roma integráció változását. Innen én nem látom ezt. Mióta dolgozunk, egyszer sem emlékszem, (pártoktól függetlenül), hogy működésük alatt egyetlen vezető politikus is (a helyiek választások előtti látogatásait most nem veszem ide) meglátogatott volna egy szegregátumot, hogy testközeli tapasztalást szerezzen a komfort nélküli házakban történő létről, vagy meghallgassa az itt élők tűzifaszerzési lehetőségeit. Ha van „felsőbb” látogatás, az mindig, mindenhol a hivatali rendszerhez kötődve történik, amelynek pedig leválaszthatatlan sajátossága lett nálunk, magyaroknál a hazug képmutatás, a problémák elhallgatása, a „minden csodálatosan fejlődik” kommunikálása.

Néha azt gondolom, nincs is hiteles képük erről az egészről a döntéshozóknak. Mert akik pl. adatokat szolgáltatnak a döntésekhez a problémáról, ők is a problémamentes közlésben érdekeltek. Az ellenzéki oldalról sem látni konkrét tapasztalati képet. Az egyik oldal a valótlanságok által gerjesztett rózsaszín ködben úszik, a másik meg, hogy a mostanában a köztudatba beemelt „morális pánik” kifejezéssel éljek, gyakran ennek túlzó csapdájába téved. Hol van hát hiteles, valós kép erről az egészről?

A közmunka sikereit kommunikálók sosem beszélnek a végtelenül alacsony munkavállalói kompetenciákról, miközben naponta kínlódnak vele. Nem látni sehol az uniós milliárdokat felemésztő telepfelszámolási programokról hiteles, a változásokat elemző képet. A pályázati elszámolások adatai és képei nyilván pozitívak, de mi a tartós változást ígérő hatás? Ezt ki méri, mutatja, láttatja? Ugyanezt hiányolom a Gyerekesély programoknál is. Mi változott konkrétan a célcsoport életében a program hatására? Nem a Biztos Kezdet Házak megléte az eredmény, hanem az a kérdés, hogy a mélyszegénységben érintettek gyerekeinél mi változott?  Milyen lépések, állomások mutatják a változásokat? Ki méri vissza a hatások eredményeit, hogy hiteles képet kaphassunk az eddigi fejlesztésekről, mielőtt belekezdenénk a másikba?

No és ott vannak a feszítő ellentmondások, amiről szintén nem beszél senki. Mi értelme van az egésznek rendszerszintű összehangolások nélkül? Mit jelenthet a telepfelszámolás hatása az integráció szempontjából egy szegregált oktatást támogató rendszerben? Vagy, hol van egy hiteles értékelés arról, hány embernek sikerült tartós munkát szereznie az átképzéseken, amelyeket a közmunka-programok mellé társítanak? Milyen tudást adhat a pár hónapos tanfolyam, amelynek a végén ugyanazt a papírt kapja meg a szülő, mint amiért a gyereke évekig tanul(ná) ugyanezt a szakképzésben? Hogyan motiválná ez a gyereket az iskolarendszerű képzésre, mikor látja a szülőn, hogy sokkal egyszerűbben meg lehet ugyanazt a végzettséget szerezni, sőt, ott még pénzt is kapnak a tanulás mellé?

Ezt különben sosem értettem. Valószínűnek tartom, hogy itt is az lehet a gond, hogy „elméletben” azt feltételezik a képzések kidolgozói, hogy a felnőttképzés alapokkal rendelkező személyeket von be.… ám ez a valóságban másként van, hiszen a generációs szegénységben érintett szülők tudásszintje semmivel sem haladja meg a gyerekeikét. Sem végzettségben (hiszen nyolc osztálynál nekik sincs több), de még inkább nem tudásszintben, hiszen tudjuk, a mostani szülők generációja is hiányos alapkészségekkel került ki az oktatásból. Van hiteles, nem torzított képünk az OKJ tanfolyamokon szerzett tudásszintről? Valaha összenézték a ráfordításokat és a valós hasznosulást? Ugyanígy, valós, és nem a pályázati elszámolások szintjén volt valaha hiteles kutatása, elemzése a nagy roma munkáltatói programoknak? És most nem a korrupció szempontjából, mert úgy tűnik, az most „tiszta kezűnek” minősíttetett a kongresszuson, hanem a hatás szempontjából? Hogy akik a képzésekben részt vettek, ők hányan jutottak tartósan olyan munkához, amire a program felkészített őket? Milyen volt itt a befektetés és a hasznosulás mértéke?

No, és ott van a roma érdekképviselet is. A héten Brüsszelből voltak látogatóink, és érdeklődtek a roma önkormányzatiság és a szegregált oktatás viszonyáról is. Mert szeretnék érteni, miért nem szólalnak meg helyileg a romák ebben a kérdésben. Nos, ez is egy bonyolult kérdés, hiszen a részvételi demokrácia nem működik, de tudás sincs rá, a partneri viszony csak egy hangzatos mondat, ami üres, tartalom nélküli. Leginkább a tudáshiány miatt. Nem véletlen, hogy a legtöbb helyen ki is merül a roma önkormányzatiság a roma-napok megszervezésében, egy jó buliban, ami el is viszi a támogatásukat, az már jó, ha pár helyen a gyerekek füzetcsomagjára tesznek félre kicsit.

És jönnek most a választások újra. Jönnek megint a hangzatos mondatok, amiből ennyit értenek majd: „a cigányoknak jobb lesz”. És szavaznak majd, megvezetve, ebben a reményben. És marad minden. Marad a szegregált oktatás, ahol elkülönítve tanítják őket eszköztelenné vált, kiégett, gyakran nem is megfelelő szakos pedagógusok. A lakhatási szegénység, mert a CSOK nem nekik lett kitalálva. A közmunka, mint egyetlen lehetőség, mert lesz ígéret rá, hogy mindenki „be lesz híva”. Marad az érdek-képviseletük is ezen a szinten, ahol a településeken tudás híján sosem lesznek igazi partnerek, mindig függőségben maradó, gyerekszerepbe kényszerült résztvevők maradnak csak, akikről gyakran meg is feledkeznek. Hiszen úgy sem értenék, mihez lenne joguk.  És nem lesz összefogás közöttük sem, a tanult rész markánsan elválik a tanulatlantól, a tanultak és pozícióba emelt tanulatlanok között továbbra is vita lesz, a politika szembeállít itt is, és az anyagi források politikai érdek szerinti elérésével továbbra is elveszi a közös célok mentén gondolkodás lehetőségét is.

Szóval, kedves roma honfitársaim, érzésem szerint nem lesz jobb a cigányoknak ezután sem. Bár hihetném, csak egy picit hihetném, hogy az lesz.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

600. Az oktatás, vagy valami más?

L. Ritók Nóra - 2017.10.22. vasárnap - 20:22:41

Mostanában több oktatáspolitikai vitaanyagot, koncepciót olvastam el. Mindegyik, (számomra ez nagyon fontos) valahogy érintette a szegénységben élő gyerekek esélyeit is.

A terepen dolgozva és a rendszerváltás óta több oktatási, esélyteremtő innováció sorsát figyelve azonban azt látom, még mindig nem körvonalazódik a változás útja ezen a területen. Mert persze, azt többen leírják, hogy az iskolának esélykiegyenlítőnek kell lenni, meg, hogy meg kell(ene) szüntetni az oktatási szegregációt, visszaállítani a 18 éves tankötelezettségi korhatárt, átgondolni a tananyagmennyiséget, kellenének ösztöndíjprogramok a hátrányos helyzetűeknek, meg pedagógiai-módszertani kultúraváltás, szabad tankönyvpiac, és megszüntetnék a központosítást, stb. A mostani kormány is nemrég számolt be arról, mennyit fordítanak majd az iskolai lemorzsolódás kockázatának leginkább kitett gyerekek arányának csökkentésére. (Persze az, hogy ez hogyan lesz hatékony egy, a szegregációt lehetővé tevő oktatási rendszerben, azt nem nagyon értem….)

Na, persze…az oktatási szegregáció. Amit a most érvényben levő törvény is tilt, ám mégis kialakul, sőt növekszik, a szabad iskolaválasztás mezsgyéjén lépegetve előre, kormányzati szemhunyással, sőt, az egyházi iskolák esetében a szegregáló hatás ellenére még plusz támogatással is. És ezzel nem szívesen foglalkozik senki… ennek a két, egymásnak ellent mondó hatásnak a feloldása egyelőre még várat magára. Mert persze azt le lehet írni, hogy fellépnének az oktatási szegregáció ellen, de a „hogyan?” kérdésére, a szabad iskolaválasztás megléte mellett nem látni választ.

Pedig változás kellene, ezt mindenki látja, hangoztatja is, ám valahogy nekem nem kerek az egész.

Leginkább azért nem, mert az esélykiegyenlítő oktatás beágyazottságát nem érzem a koncepciókban. A szegénység bonyolult problémahalmazáról ugyanis egy terület, a változás reményében nem leemelhető. Nincs értelme magában gondolkodni róla, mert annyi szálon kötődik más, az életet meghatározó területhez. Mert hiába lenne az oktatás virágzó, és hatékony, a többi, ami a gyereket éri, akkor is leamortizálná a hatását.

Hiába beszélünk a digitális tudás fontosságáról, ha a gyerek hazamegy, abba a  lakhatási szegénységbe, amibe beleszületett. A villany nélküli házba, vagy max. a kártyás villanyórával felszereltbe. Ahol nincs személyes tér, holmi, és a hónap végére jelentkező pénzhiány előbb-utóbb felemészti az értékesíthető dolgokat. Túl sok hónap elején kéztől megvett számítógépet, tabletet láttam már pár száz forintért továbbadni, ha nem volt más megoldás élelemre, gyógyszerre, vagy tűzifára.

Taníthatunk persze az egészséges életmódról, táplálkozásról, sportolásról, fogmosásról, a dohányzás káros hatásairól az iskolában, remélve, hogy majd ettől egészségesebb nemzedék nő fel. De az egészséges táplálkozás többe kerül, mint az egészségtelen. A sportolás sem tolakodik a tevékenységek között előre, főleg nem télen, amikor mindennél fontosabb lesz mindenkinek a tűzifa előteremtése. Ahol a víz az utcai kúton érhető el, és nincs fürdőszoba sem, ott a mosdás-fogmosás is más alapról indul, mint ott, ahol ez adott. Az pedig, aki egy szegregátumban megálljt tud parancsolni a nyomorúságban a dohányzásnak, ami masszívan ágyazódott be az életükbe, feszültségoldásként, szinte az élet kötelező elemeként, az előtt megemelem a kalapomat. Én még azt sem látom, mikor jutunk el oda, hogy erről értelme legyen beszélgetni velük.

Hiába beszélünk kultúráról, olvasásról, az idegen nyelv tudásának fontosságáról az iskolában, ha otthon a szülő sem tud megfelelően olvasni, ha nincs mesélési-beszélgetési kultúra, ha a szegregátumokban sosem értelmezhető a mozi, a színház, a zene, csak az, amit a szubkultúra ad, ami nem erősíti sem az integrációt, sem az iskolai hatásokat.

Hiába adna az iskola tudást, utat egy-egy szakmához, ha az otthoni tapasztalat csak a közmunkában kiteljesedés jövőképét adja, mert nem lesz megtapasztalása sem a feketemunkától elszakadásnak, sem a mobilitásnak. Az alacsony munkavállalói kompetenciákkal rendelkező szülők nem lesznek követendő példák a munkavállalás területén a gyerekeiknek.

Szóval, teljesen biztos vagyok a terepen dolgozva abban, hogyha nem kötjük be ezer szállal az iskola hatásait a családok életébe, és nem próbálunk meg a leamortizáló hatásokkal foglalkozni, addig a legszegényebbek oktatásába mindegy, mennyit ölünk bele, tartós változást nem hoz. Olyan összehangoltan kellene értelmezni és hatni az ágazatoknak, ami ebben az állami struktúrában megteremthetetlen.

Aztán ott a másik nagy falat, a pedagógusok. Azt, amit a probléma kormányokon átívelő kezeletlensége, az utóbbi években a szegregáció felerősödése, a csak az elvárásokat figyelembe vevő központi oktatásirányítás kárként okozott a leszakadó régiókban dolgozó pedagógustársadalomban, nos, azt nem tudom, mikor és hogyan lehet orvosolni. Várni azt, hogy majd a felsőoktatás ad megoldást, nem célszerű. Mert egy fiatal tanerőnél az „életbe” kikerüléskor nem a felsőoktatásban tanult lesz a meghatározó, hanem a gyakorlat, a tantestületek módszertana és értékrendje kezd hatni és épül be nála, hamar alkalmazkodnak hát ahhoz, amit tapasztalnak. Pár hét alatt megértik, mi az elmélet és a gyakorlat különbözősége, ha egy szegregálódó iskolába kerülnek. Aztán már csak idő kérdése, mikor adják fel, vagy válnak olyanná, mint a közeg.

Akik pedig még ottmaradtak, nem hagyták el a pályát, „csak” kiégtek, nos, őket újra felruházni avval a hittel, hogy van értelme a munkájuknak, legyenek kreatívak, innovatívak….nos, ez legalább akkora mutatvány lenne, mint a szegregátumban élőket leszoktatni a dohányzásról. Nincs az a portfólió és az a fizetés, amitől ők egy ütőképes, a problémát kezelni akaró és tudó tantestületté válhatnának. És azt hiszem, ehhez másféle igazgatók is kellenének. Akik harcolnak a gyerekekért, mindenkivel, fenntartóval, állammal, akik nem elfojtják a másképp gondolkodókat, hanem magukkal példát adnak nekik. Akiknek nem a végrehajtás a feladatuk, hanem az alkotás. Nos, most ez a szerep nem nekik van leosztva.

Szóval, azt látom, szépek és hangzatosan a koncepciók, víziók. Mindig, mindenhol azok voltak a választások idején. Nincs kétség, hogy a változások szükségszerűen eljönnek majd. De jó lenne gyorsítani rajtuk, hogy ne veszítsünk el ennyi gyereket.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

CodeWeek 2017

Tuboly Rita - 2017.10.21. szombat - 19:58:00

 Iskolánk ebben a tanévben is részt vett a CodeWeek eseménysorozaton, melyre október 7-22. között került sor. Az IVSZ, a Codewek magyarországi koordinátoraként az eseménysorozatot megelőzően webináriumokat is szervezett, melyek nagyon hasznosak voltak mindenki számára. Az egyik ilyen webináriumon hallottam először az Ozobot-ról egy nagyon kedves ismerősöm, Bognár Amália előadásában, aki ötleteket is adott a gyakorlati alkalmazáshoz. Elhatároztam, hogy ebben az évben a gyerekeket robotokkal is megismertetem, így nemcsak Ozobot-ot rendeltem, hanem Blue-Bot-ot is. Szerencsére mindegyik megérkezett még a CodeWeek előtt, így magam is begyakorolhattam a használatukat.
A CodeWeek-et megelőzően összegyűjtöttem unplugged játékokat is, melyeket kollégáimmal is megosztottam.Többen tanórákon ki is próbáltak néhányat. 
Míg az elmúlt években informatikaórákon  az ImagineLogot-t, a Kodut illetve Lightbot-ot használtuk programozásra, addig idén a gyerekek több lehetőség közül választhattak. Jó volt látni, hogy mindenki megtalálta azt a programot, ami leginkább kedvére való volt. Forgószínpadszerűen dolgoztak a tanulók számítógépnél, programozták színkódok segítségével Ozobot-ot, illetve irányították Blue-Bot robotot. Egymásnak is segítettek, ha valaki elakadt. Sőt, volt olyan ismeret is, amit magam is egy 6. osztályos fiútól tanultam meg.
Mivel a gyerekeknek ebben a tanévben a Draggo segítségével gyűjtöm az online feladatokat, így a kódolással kapcsolatos alkalmazásokat is itt találták meg.

4. osztályban a CodeWeek előtti héten ismerték meg a tanulók az algoritmus fogalmát. Ekkor játszottunk robotos játékot is,amikor a tanulók egymást irányították az előre, hátra, jobbra, balra utasítások segítségével. A kódolás két hetében megismerkedtek a gyerekek a Blue-Bot-tal, amit nagyon ügyesen irányítottak, illetve kipróbáltuk a Lightbot alkalmazást is. Ez utóbbi még kicsit nehezebben ment a tanulóknak.

Az 5. évfolyamon használt alkalmazásokat a következő szófelhő mutatja:


A legkedveltebb a Blue-Bot és az Ozobot irányítása volt. Nagyon érdekes volt látni, hogy a fiúk megkeresték az Ozokódokat a számítógépen, majd felosztották a munkát egymás között: voltak, akik a kódokért voltak felelősek, mások pedig rajzolták az útvonalat a kis robotnak.

Mivel iskolánk rendelkezik tabletekkel, így ezeket az eszközöket is használtuk a kódoláshoz: letöltöttem a gyerekeknek egy appot, aminek szintén nagy sikere volt.




A 6-8. osztályokban szintén nagy sikere volt a robotoknak, de itt már kipróbálták a tanulók a Scratch alkalmazást is. Többen nagyon ügyesen programoztak,egyedül is. Voltak, akik a Koduval is próbálkoztak - sikerrel.


Mivel a 8. osztályos lányoknak nagyon megtetszett Blue-Bot, így még a német szakkörön is használtuk a tanult szavak gyakorlására, ismétlésére is. A tanulók a tanult témákban német, vagy magyar szavakat írtak fel, amiket a pályán el is helyeztek. Egymásnak mondták a szavakat, amiket meg kellett mondaniuk és a robotot is a szóhoz kellett irányítaniuk.



A CodeWeek fő eseményei két délután zajlottak,  (október 11-én 1-2. osztályosok; október 18-án 3-4. osztályosok) amikor az alsó tagozatos diákok szüleikkel, nagyszüleikkel, testvéreikkel együtt ismerkedhettek meg a programozás alapjaival.



Az 1-2. osztályosok unplugged játékokat is játszottak. Nagyon gyorsan és ügyesen oldották meg a különböző labirintusos feladatokat, Hozzájuk is bevittem a tableteket, melyen az előbb említett játékot a picik is kipróbálták. Sőt, az eseményen részt vevő tanító néniknek is segítettek. Látszik, hogy ők már a Z generáció tagjai,, hiszen magától értetődő termézetességgel kezelték a tabletet is.
A legnagyobb sikere itt is a robotoknak volt.A " pici robotnak" ők is rajzoltak pályákat, a bátrabbak pedig a kivetített kódokkal is megpróbálkoztak szülői segítséggel. Zümi pályáját először én raktam ki, majd ezután egymásnak alakítottak  ki pályákat akadályokkal. Szinte mindenki hibátlanul elirányította Blu-Bot-ot a megfelelő helyre.




A 3-4. osztályosoknak szervezett délután találkoztak a gyerekek titkosírással, melyben bináris kódok segítségével fejtettek meg szavakat, illetve a saját kersztnevüket írták le binárisan. Ez még több tanulónak nehzebben ment kezdetben, később vizont már gyorsabban dolgoztak ők is. A kedvenc ezen a délután a tablet, illetve Zümi volt.





Ezek az események jó lehetőséget biztosítottak arra, hogy a tanulók többféle alkalmazás segítségével megismerjék a programozás alapjait. A gyerekek nagyon jól érezték magukat, többen elmondták, hogy jövőre is eljönnek.

Világsakkfesztivál a Graphisoft Parkban - 2017.

Szeverényi Irma - 2017.10.16. hétfő - 10:31:00


Szeretem összekötni a kellemeset a hasznossal. S ez, szerencsés módon, némely kozmikus pillanatban meg is adatik számomra. Ilyen nap volt október 14-ike, szombat, amikor is kis tanítványommal, Balázzsal buszra "pattantunk", és a Graphisoft Park felé vettük irányunkat. A III. Világsakkfesztivál nagy eseményére készültünk ugyanis már hosszú hetek óta. Mivel foglalkozásaink egyik sarkalatos pontja a Polgár Judit által készített Sakkpalota Képességfejlesztő Program, így mindig  élmény a Judittal való személyes találkozás. Szokásos módon felvételeket készítettem a nap során. Természetesen csupán pici ízelítő az, amit lencsevégre kaptam, hiszen gazdag programmal lettünk ezen a napon megajándékozva. Balázskám még fényképezőgép állványt is hóna alá vett, hogy kamerázása minél tökéletesebb legyen. Reménységem, hogy nemsokára ő is elkészíti némi kis segítségemmel a felvett kép-és videóanyagot, és megjelenteti Élményblogjában azt. Így a két beszámoló együtt még jobban közelebb fogja hozni a Világsakkfesztivál mindmegannyi eseményét, csodáját. A programok ITT olvashatók. A hasznossága nem kétséges a napnak, hiszen a Sakkpalota Programmal kapcsolatos konferenciára is meghívást kaptunk. Örültem a találkozásnak, hiszen újra megerősödtem abban, hogy kivételes képességfejlesztés rejlik ebben a szép, ősi játékban.Kellemessé pedig a szikrázó napsütés tette ottlétünket. Mivel a Világsakkfesztivál eseménye több helyszínen is zajlott a Graphisoft Parkban, sőt szabadtéri játékok is rendelkezésre álltak a gyermekek számára, így szinte egy őszi kirándulásként is átélhettük a napot a sokszínű őszi falevelekben, s a Dunában gyönyörködve. Boldogan néztem a gyerekeket, akiket a szülők elkísértek. Sokan közülük sakkjátszmákban is részt vettek.  Ha értékeket keresünk értékevesztett világunkban, akkor  - meglátásom szerint -  ki nem hagyható egy ilyen sokrétű kultúrát felvonultató rendezvény.Balázskám volt a nagy felfedező, hogy a nap során hova menjünk, milyen játékba vegyünk részt. Mondhatom, fáradhatatlan volt, s én hősiesen mentem vele mindenfele. Nem bántam meg, mert minden pillanatban valamilyen új csodára, játékra leltünk. Egyik állomásnál nagy öröm ért, mert éppen Karácsonyi Kata mellé ültem sakkfigurákat festeni. Megismertem őt, hiszen láttam schnell -partizni a Sakkarénában nem régen. Aki ismeri a sakkvilágot, az tudja, hogy a Karácsonyi gyerekek mennyire tehetséges sakkozók. Közöttük Kata is, aki nyolc évesen országos bajnok lett , mégpedig a fiúk között! Barátságosan beszélgettünk, majd néhány közös fotó után elbúcsúztunk egymástól.Szerettem volna, ha a mi Anyahajós Csapatunk több tagja is velünk együtt örülhetett volna ezen a napon. Ám a rohanó élettempó nem mindenkinek enged meg még hétvégén sem szabadnapot. Kárpótlásul viszem be ezen a héten Anyahajónkba beszámolómat, s a készített felvételeket, hogy valamiképpen a kis Csapat többi tagja is képet, sőt inkább kedvet kapjon ahhoz, hogy  a sakkot szeretők , a sakkal játszók népes táborához csatlakozzon.
Íme a két felvétel:



Kategóriák: Kollégák blogjai

599. El kellene engednem

L. Ritók Nóra - 2017.10.15. vasárnap - 14:52:34

A héten megint bejött az alapítványhoz. Ő, akinek helyzete megoldatlan, megoldhatatlan, aki minden megjelenésével szembesít a tehetetlenségemmel. Akinek nincs helye sehol. És aki nem is akar sehol sem maradni.

Pszichiátriai kezelés alatt áll. Néha a kórházban tölt egy-két hetet, aztán ténfereg, csapódik valakihez, eltűnik hetekre, néha rendőrségi ügye van, néha becsúszik a kábítószer is, ilyenkor botrányt csinál, akkor visszakerül a kórházba, és kezdődik minden elölről.

Mikor nagykorú lett, az anyja nem vállalta, így hivatalos gondnoka van. Néha hazamegy, de csak egy-két napot bír, aztán megy, viszik azok, akik még ilyen állapotban is hasznot remélnek belőle, a család nem tudja visszatartani, de nem is akarja már, jobb, ha nincs otthon, nem csinálja a cirkuszt.

Ha kint van, és bajba kerül, mindig bejön hozzánk. A kórházból többnyire egyből idejön, hogy váltsuk ki a gyógyszerét, amit egy darabig szed, aztán elhagy. Ruháért, cipőért jön, kéthetente-havonta, néha ritkábban. Most is ezért jött, a szakadt nyári papucsban nem is tudom, hogy tudott eljönni idáig. Amit levesz, ki is dobjuk, rutinosan teszi ő is a kukás-zacskóba, akkor jön váltásért, mikor már ő sem bírja tovább hordani. És jön, ha megverik, ha sérülései vannak, ha nincs hova menjen, ha menekül onnan, ahol nyilvánvalóan futtatják. Ha éhes. Ha fertőzése van.

Pénzt is kér mindig, de azt nem adunk már, annak mindig rossz vége volt, sosem a buszjegyre fordította, amire kérte, hanem másra, próbáltuk, hogy megvettük neki a jegyet, feltettük a buszra, de ezzel sem oldódott meg soha semmi.

Azt, hogy prostituálják, nem tudom bebizonyítani. Az meg mindegy, ő mit mond, ki hinne annak a „bolond”lánynak? És ha be is bizonyítom, mire megyek vele? Jön a másik, aki használja. Előbb ő, aztán a haverjai, aztán mások is, pénzért. Amit persze elszednek tőle.

Ha itt van a környéken, gyakrabban jön, de ha hetekre eltűnik, tudjuk, valahol az ország más pontján járja ugyanezt az utat. Aztán többnyire kórház a vége máshol is, általában öntudatlanul szedik össze valahol. Az utóbbi időben legalább már nem külföldön, hanem itthon.

Most megint elfertőződött, próbál tisztálkodni, mondja, de fehérneműje nincs, már a combja is eleven, és arra sem emlékszik, mikor mosott hajat utoljára. Gyorsan veszi át a ruháit, kapkodva öltözik, adok hintőport, hátha az csökkenti kicsit az égő érzést, csak egy pillanatra áll meg, mikor a nagy rózsaszín sálat, amit szintén adtunk neki, meglengeti….kicsit elmélázik, milyen szép….egy pillanatot ad magának, aztán gyorsan a nyaka köré tekeri, a reklámszatyorba tömi a plusz váltás ruhát, amit még kapott, a kekszet, édességet, rákérdez még egyszer a Canestenre, de az most nincs, nem tudok adni, majd elmegy. Nekem még azt mondja, haza, az anyjához, az ajtóban a kollégámnak már azt, hogy Pestre.

Mikor elmegy, hívjuk a gondnokát… de azt mondja, ő is tehetetlen.  Így nem lehet elhelyezni sehol sem. Mert nem marad meg, mindig szökik, megy, kóborol. Különben is várólistán van mindenhol, nincs hely. De ha el is helyezik, ha kétszer-háromszor megszökik, nem tartják fenn neki a helyet. A felnőtt járadék megállapításához már négyszer kért neki időpontot, ki is küldi mindig a levelet, de nem jelenik meg, nincs is otthon, nem is érti, hogy ez fontos lenne. Tanakodunk, mit lehetne vele tenni. Nem lát megoldást.

A pszichiátria már rég jelezte, hogy ők nem tudják tartósan bent tartani, nem erre vannak berendezkedve, nem is lobbizok már érte, örülök, hogy ha bekerül, legalább egy darabig kezelik.

Másnap bejön (más ügyben) az anyja. Kérdezem, hazament-e a lány. A válasza: nem. Aztán sorolja, ő sem bír vele, nem tud vele mit csinálni, két napot, ha elvan otthon, mocskos dolgokat csinál, pedig ő mindig mondja neki, hogy nem kellene. De ő is tehetetlen. Neki ott a kicsi. Meg a másik. Elég gond van azokkal is.

Korábban próbáltam elhelyezni, egyházi otthonban is, de ott is kudarcot vallottunk vele.

El kellene engednem. Elfogadni, hogy nem bírok rajta segíteni. Otthagyni nekem is őt abban a légüres térben, a rendszer hézagaiban, ahol nincs felelősség senkin, ahol mindenki azt mondja, nincs módja megoldani a problémáját. De nekem nem ad felmentést belül, ha azt mondom, nem tudok semmit se kezdeni vele. Nem tudom kitörölni a fejemből, becsukni egy aktába, egy zárójelentésbe, és feltenni a polcra, hogy kész, a feladatot teljesítettem, engem nem vonhat felelősségre senki.  Nem tudom azt a felmentést sem megadni magamnak, hogy ő dönt így. Mert látom, hogy beteg, és nem tud felelősen dönteni.

Szóval, nincs megoldás. Ő az, aki csak van. Használják. Hol ez, hol az. Nincs hova menjen. Kóborol. Ténfereg, csapódik valakihez, eltűnik hetekre, néha rendőrségi ügye van, néha becsúszik a kábítószer is, ilyenkor botrányt csinál, akkor visszakerül a kórházba, és kezdődik minden elölről.

Amíg vége nem lesz.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Code Week

Fekete Hajnalka - 2017.10.10. kedd - 21:13:00
No és 4 okos Digtális Tankörösöm pedig az SAP vendége lesz most pénteken egy fergeteges Állatkerti -kódolásos rendezvényen!

Európai Kódolás Hetére készülve 2017-ben

Szeverényi Irma - 2017.10.08. vasárnap - 15:07:00


Újabb projektre készülünk, hiszen így szép a mi Anyahajós életünk.

Digitális osztálytermünkben, az Anyahajóban elő is készítettem a tervünket jövő hétre.
Elhoztam blogomba, s a kép alatti linkre kattintva látható és olvasható a Kedves érdeklődő Olvasó számára:

http://anyahajosegit.blogspot.hu/2017/10/europai-kodolas-hete-2017.html

A fenti kép forrása: http://bit.ly/2fTPN6N
Kategóriák: Kollégák blogjai

598. A média és a szegénység

L. Ritók Nóra - 2017.10.08. vasárnap - 10:07:58

A héten hívott egy kedves ismerős, aki társaival adományokkal próbál segíteni egy nehéz sorsú településen, hogy egy riport kapcsán, ami ehhez kapcsolódva vele készült, kellemetlen helyzetbe került. Mert a falubeliek egy része negatívan élte meg a település körüli hírverést, és ennek hangot is adtak a közösségi médiában. Elkeseredett volt, hiszen segíteni akart és akar, de most, ebben a helyzetben tanácstalan. „Mit lehet most tenni?”- kérdezte tőlem.

Nos, mivel én is a magam kárán tanultam meg és tanulom is az adománygyűjtést, és a szegénység kommunikálását a nyilvánosság előtt, talán megér egy blogbeírást ennek a témának a körüljárása is.

A nehézséget leginkább az adja, hogy a szegénység, az nem egy büszkén vállalható dolog. Aki benne van, természetesen nagyon örül, ha támogatást kap, de ezt a nyilvánosság előtt nem szívesen vállalja. Inkább egy személyes térben szeretik lebonyolítani, ott könnyen megy a beszélgetés is erről, de a nyilvánosság más szintre emeli őket, amitől inkább elzárkóznak. Azt hiszem, ez teljesen érthető.

Igen ám, de itt bejön egy másik tényező, az adományozók szerepe. Akik meg azt szeretnék, ha biztos visszacsatolást kaphatnának arról, hogy az adományuk célba ért, ha látnák, ki kapta meg, az szétoszlatná a gyanakvásukat is arról, hogy esetleg nem oda került, ahova szánták. Ennek a legegyszerűbb módja a fotózás, hiszen az nem vállalható, hogy mindenki személyesen adja át az adományát… ennél az esetszám és az adományok mennyisége is jóval nagyobb, nem beszélve a földrajzi távolságokról, ami az időfaktorral csak közvetítőkkel kezelhető. Ha fotó van, akkor azonban rögtön ott a nyilvánosság lehetősége és veszélye is.

És itt becsatlakozik még valami: az adományok szükségességének hiteles kommunikálása. Akár a közösségi oldalon, akár a médiában. Ez nagyon nagy csapda az adománygyűjtők számára. Ugyanis, ha több adományt szeretnének, akkor jobban kell, hogy mutassák a helyzet drámaiságát, dokumentálni kell a szegénységet, leírni, sztorikat hozzáfűzni. Ez pedig sokakat egy spirálba tesz, és az amúgy is rettenetes állapotokat még tovább fokozzák a kommunikációjukban, jó szándékkal persze, hiszen több adományt szeretnének juttatni a szegényeknek. Így eljutnak hamar arra a szintre, hogy hiteltelen lesz a történet, vele együtt ők maguk is.

No, és erre jön a média, akik képesek még felülütni ezt a labdát is. Mert a médiában az olvasottság, a megtekintések, megnyitások száma lett fontos, így, az ő eszközeikkel még rátesznek egy lapáttal, egy még megbotránkoztatóbb címmel, fotóval. Persze sok újságírónál, riporternél a jó szándék van a háttérben, az ügy kommunikálása, de nem elkerülhető az sem, mennyire tudják e mellett a saját médiájukra irányítani az olvasók, nézők figyelmét. Verseny van, és a szenzációhajhászás sajnálatos velejárója lett a megjelenéseknek. Szándékosan írom így, általánosan, mert ebben van egy globális hatás az olvasókra, nézőkre, függetlenül attól, hányan csinálják tisztességesen, és hányan nem.

Számtalan tapasztalat értette meg velem is, mennyire óvatosnak kell lennünk velük. Volt cikk, aminek a címét levetettem. Volt, amihez nem járultam hozzá. Volt riporter, akit már a riport közben elküldtem. Az az újságíró, aki (kérésemre is) figyelmen kívül hagyja azt az alapvető újságíró-etikai szabályt, hogy megmutatja a cikket közlés előtt, még egyszer nem kap lehetőséget nálunk. És most már megnézem azt is, hova írja. Mert ezt is mérlegelni kell. A szegénység témájával kiszorultunk az ellenzéki médiába, ám az ember szeretne más rétegeket is elérni, hogy láttassa a problémát, de nem mindegy, hol és hogyan.

A médiamegjelenéseink előtt mindig elmondom az újságíróknak, riportereknek: önök (ti) elmentek, nektek ez csak egy cikk, egy sztori, mi viszont maradunk, és tovább kell dolgoznunk itt, a cikk, riportfilm hatásait is kezelve. És ez nagyon fontos. Legalább annyira, mint az, hogy a szegénységgel nem találkozó embereket képbe hozzuk, és megmutassuk nekik ezt a problémát, a lehető leghitelesebben, a maga teljes bonyolultságában.

Aztán ott van még az is, hogy a helyieket is fel kell készíteni erre. Pont azért, hogy ne mélyítse tovább a bajt. Mert egyetlen polgármester sem lesz partner a későbbi munkában, ha a cikk kiemelt részében pl. nyomortelepnek említik a települést. Mert ma nem nyomortelepek még az elszegényedett falvak sem, legalábbis nem a dél-amerikai bádogvárosok méreteivel mérve, ahol használjuk ezt a fogalmat.

És nemcsak az intézményrendszerre kell vigyáznunk, hanem a település minden lakójára. Mert ott, ahol a közösségi morál, egymás tisztelete generációk óta zuhan, ott érteni kell ezt is. Az „éhező gyerekek, családok” megnevezések egyrészt egyetlen településen sem vonatkoznak mindenkire, tehát az általánosítás nagy csapda, másrészt tudjuk, hogy a legdurvább sértésnek számít az „éhező kutyák vagytok” ítélete, amit egy-egy veszekedésben gyakran egymásra kiabálnak. No meg, azt se hallgassuk el, hogy a szegénység nyilvános bélyegét hangosan elutasítók mögött sosem a lokálpatriotizmus, hanem az önzőség lapul, mert ő is akar, neki is „jár”, de helyzete folytán nem került be az adományozottak közé, vagy megítélése szerint nem kapott eleget.

Mit lehet hát tenni?

Talán a legfontosabb, hogy mindig hitelesen kommunikáljuk a szegénységet. Sem túlzón, sem elhallgatón. Aztán, hogy a helyiekkel megértessük: adományt csak úgy tudunk szerezni, ha a problémát a nyilvánosság elé visszük. Mert ha az emberek nem tudnak róla, hogy baj van, nem tudnak segíteni. A harmadik az, hogy mindent, a megjelenés előtt beszéljünk meg az érintettekkel, mi az, ami nekik is vállalható. Tegyük ezt pozitívan, tiszteletben tartva őket, hiszen nem mi, hanem ők vállalják a szegénység bélyegét. Ehhez bizalom, együttműködés kell. E nélkül csak cirkuszok sora zúdul ránk. Fontos még, hogy a médiával megértessük: nem ők a fontosak a történetben. Vagyis, egy helyszíni riportnál ne ők diktálják a szabályokat, hanem mi, akik a terepen dolgozunk. Mert az ő munkájuk egy felvillantás, nekünk meg egy stratégia. Ehhez pedig csiszolni kell a két rendszert, sokat, hogy működjön.

Nehéz, keserves munka ez is. De halad, mint minden más, ha figyelemmel és szeretettel csináljuk. Sok nehezen kibeszélhető probléma során jutottunk el oda, ahol most vagyunk. Persze most is előfordul még, hogy nem úgy sül el valami, ahogy szeretnénk. De egyre ritkábban. Kell, hogy értsék a szegénységben élők, hogy mi, miért van.

Végül, csak, hogy egy pozitív sztorival fejezzem be, egy e heti eset: a minap egy cipőadományt kaptunk, amit szerettem volna a facebookon megköszönni. A kollégáim elküldték a fotókat a cipőosztásról. Ezeket továbbküldtem az adományozónak, privát üzenetben, mint máskor. Ám egyet, ami szívfacsaróan mutatta egy kislány örömét, kiválasztottam. A facebookon elküldtem annak, aki most szülőként neveli, és megkérdeztem tőle, megengedi-e, hogy ezzel a fotóval köszönjük meg az adományt. Visszaírt, hogy igen, szívesen. Én megcsináltam a hírt, és kitettem. És ami a legnagyobb öröm volt, hogy egy anyuka a faluból, akinek a gyerekei szintén kaptak cipőcskét, reagált kommentben, és odaírta, hogy „köszönjük szépen a cipőket”. Hogy mért annyira fontos ez? Mert ez egy pozitív megnyilvánulás volt. Ami már spontán jött, egy érintettől.

 

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

597. Az előrelépés furcsaságai

L. Ritók Nóra - 2017.10.01. vasárnap - 10:07:22

Miközben folyamatosan azon dolgozunk, hogy a gyerekeknek megmutassuk a tanulás fontosságát, a felnőtteknek pedig a munkaviszonyos alkalmazás biztonságát (azon belül is az előrelépés lehetőségeit a felnőtt kori képzésekkel), a mostanra kialakult helyzet ellenünk dolgozik.

Az egyik vonalon a szociális kedvezmények elvesztése az, ami tényezőként emelődik be ebbe az egészbe. Mert számolni mindenki tud, és mérlegel. A mérleg nyelve pedig most nem előre mozdítja a szegénységben élő embereket.

Hallom a múltkor, hogy valaki, aki eddig a közmunka rendszerében dolgozott, álláslehetőséget talált. Minimálbérért. Aztán számolni kezdett. Ha elfogadja az állást, a gyereke státusza változni fog a kedvezmények terén, amit most a rendszertől kap, mint gyermekvédelmi kedvezménnyel bíró, hátrányos, vagy halmozottan hátrányos helyzetű gyerek szülője. Megnézte, mennyivel kapna többet, ha elfogadja az állást. A különbségből levonta az elveszített kedvezmények összegét. Ami maradt, az minimális volt, azért nem érte meg váltani, utazni, és sokkal többet dolgozni, mint otthon, a közmunkán. Nemet mondott hát az állásra, és maradt. Az, hogy a közmunka bizonytalan időtartamú, a hosszú távú tervezés képességével nem rendelkezőknél, így nála sem emelődött be. És egyébként is: melyik munkahely biztos mostanában?

Hasonló volt pl. a minap egy kérdés, amit a tanulatlan közösségből valaki elindított annak a személynek az irányába, aki felnőttként vállalkozott arra, hogy érettségit tesz.  Megkérdezte tőle, átgondolta-e, hogy az érettségivel elveszít bizonyos kedvezményeket, amit most kap a gyerekére? Hiszen akkor változik majd a besorolás… és ebben bizony „pontot” veszt, akinek képzettsége van.

Nyilván tudom, nagyon nehéz olyan szociális támogató rendszert kitalálni, ami ösztönző is. Ami motivál a tanulásra, a változásra, az erőfeszítésre. De az, hogy ilyen dolgok, mint amelyeket itt írtam, felmerülnek az érintettek, vagyis a társadalom perifériájára szorultak között, számomra azt mutatja: nem jó a most működő rendszer. Mert nem ösztönöz a változásra, sokkal inkább bezár a tanulatlanságba és a mobilitás lehetőségével sem gondolkozó létbe.

E mellett egy másik negatív vonal is érzékelhetően hat. Az óriási munkaerőhiány, ami jelentkezik pl. az építkezéseken, de mindenhol, furcsa helyzetet teremtett. Nem ritka, hiszen engem is gyakran keresnek meg a fővárosból, vagy a Dunántúlról vállalkozók, hogy akár 300ezer forintos fizetést és szállást is kínálnak munkavállalóknak, akkora a munkaerőhiány. Nem kell valami nagy tudást igénylő szakmunkára gondolni, sokaknak elég csak a fizikai erő, mert nincs már, aki a kézi, a fizikai munkát elvégezze, nincs, még ennyiért sem. Ez felborította teljesen a munkaerőpiac értékrendszerét, és visszahat most már megtapasztalhatóan mindenre.

A központilag ajánlott, a közmunkaprogramhoz kapcsolódó képzéseket vállalják, az nem kerül erőfeszítésbe, még nem hallottam olyat, akinek ne sikerült volna. Ezt, mint egy közmunkához kapcsolódó szolgáltatást kezelik, változást nem hoznak ezek a képesítések ebben a társadalmi csoportban, nem tudnak ezzel jobb állást kapni, jobb pozícióba kerülni. Mennek, mert ha visszautasítják, akkor “nem lesznek behíva”.

A munkaerőhiánnyal küzdő vállalkozók más ajánlatokkal próbálkoznak. Betanítás (nekik nem a papír a fontos), majd magasabb bér, juttatások. De erre a tanulásra meg már nem lehet rávenni senkit, hogy egy kecsegtető jövedelemért, pár hónapot, vagy esetleg egy évet tanuljon nála, ez idő alatt kevesebb pénzért (de jóval többért, mint a közmunkabér), azzal sem, hogyha megszerezte a tudást, akkor majd perspektíva nyílik előtte. Van, ahol még fizetné a vállalkozó közben akár a jogosítványszerzést is, mégsem tudunk embert találni rá.

Hogy miért nem? Mert ott van mellette az, ami többet fizet, és tanulni sem kell hozzá. Amit még csak meg sem kell tartani hosszabb távon, mert van másik. Dolgoznak hát egy hónapot, néha, ha kétheti fizetés van, még kevesebbet, távol az otthontól, aztán a pénzzel hazajönnek, pár hét alatt felélik, és utána keresnek új lehetőséget. Mert van, rengeteg lehetőség akad, feketén is, alkalmi bejelentéssel is. A jövőben gondolkodás, a munkaviszonyos alkalmazás biztonsága így nem erősödik. Ami most kialakult, az a mának élést erősíti, a munkavállalói felelősségvállalás, a munkáltatónak való megfelelés, a tanulás pedig törlődött a szótárból. Úgy szakaszolja ez a munkavégzést, egyetlen szempont, a pénz alapján, hogy elzárja a változás útját.

Ráadásul ott a minta a gyerekeknek: minek tanulni? A szakmaszerzésnek, érettséginek, diplomaszerzésnek nincs varázsa, nem jelenik meg célként. Az a gyerek, aki otthon ebben szocializálódik, akinek tanulatlan apja is százezreket visz haza, egy távoli építkezésről, annál nem lehet beemelni, hogy a tanulás fontos. Egy tanuláson alapuló, akár diplomásan kapható bér ugyanis ehhez képest nem vonzó. Senki sem akar éveket tanulni egy olyan állásért, ahol kevesebb a bér. Egy egyetemi tanársegéd, két nyelvvizsgával kevesebbet keres, mint valaki, aki pl. a nyolc osztályra épülő targoncavezetői tanfolyammal, egy áruház raktárában dolgozik. Ezért (is) olyan ritkák a mélyszegénységből az egyetemre kerülő gyerekek.

Azt már nem is mondom, hogy a szakképzelten munkaerő ma már a szakképzettek munkáját végzi. Mert nincs elég mester. Falaznak és vakolnak azok, akik sosem csinálták… Milyen minőségű munka lesz az?

Nem tudom, ezek az anomáliák hogyan oldódnak majd meg. A rendszeren kellene változtatni, az ösztönzőkön. De azt is látom, hogy a folyamatok már önjáróak. Mert nem tudtunk, vagy nem akartunk beavatkozni időben. És elkezdett beépülni valami, ami negatívan hat. Ami meg beépült, azzal már sokkal nehezebben lehet boldogulni. Mert a folyamatok visszafordítása sokkal több energiát, pénz igényel.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai

Amikor a Minecraft terápiaként hat...

Szeverényi Irma - 2017.09.27. szerda - 08:04:00



Megvallom, nem szeretek írni Anyahajós életünk kudarcos napjairól. Pedig hát akadnak ilyen napok is olykor-olykor. Ez így történt a minap, s az óra közepe táján el is határoztam, a szóban forgó szituációról bizony nem fogok írni soha. Ám most szavamat szegem, hiszen a kínos konfliktus helyzetre csodás megoldás született. Az úgy történt ugyanis, hogy év eleji felméréseket írtunk kedvenc programunkkal, a Kahoottal. Az egyik kisdiákom, nevezzük most el Tominak, nagy lelkesedéssel kezdett saját tabletjével a játékba. Az első két kérdésnél még vezetett a pontszámok tekintetében, de egyszer csak válasza téves lett, így sok pontot veszített. S amikor meglátta , hogy lejjebb került a rangsorban, dühkitörésében sírt-rítt, eget-földet vádolva, közte engem is valamilyen oknál fogva. Igyekeztem csendesíteni, de nem jártam sok sikerrel. Nem szokásom kiabálni, viszont most erős hangon, határozott szigorúsággal próbáltam véget vetni "kiborulásának". Meglepő módon megszeppent szavaimtól. Tudtam, így nem lehet véget vetni egy gyógyító pedagógiai foglalkozásnak. Valamire szükség van ilyenkor ,hogy kihozzuk az örvénybe került gyermeki lelket, elvégre ezért vagyunk, ez a mi feladatunk. Hirtelen ötletként felkínáltam számára, hogy építsen valamit a Minecrat EDU játékában. Hozzátettem azt is, hogy látom, nem tudja még elhordozni a vereséget, de ezt idővel meg fogja tanulni. Odaült hát Tomikám a laptop elé. Megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e videót készíteni építkezéséről. Ő bólintott , hogy igen. Megkapta a headset-et, én bekapcsoltam hozzá az Office Mixet, és már indult is a játék. Melléültem, kezemet vállára tettem, és belemerültünk együtt a nagy építkezésbe. Mintha elvágták volna az időszalagon a történéseket. Tomi teljes koncentráció mellett, alapoktól indulva építette meg házát. Kommentálta cselekvéseit eközben. Negyed óra elteltével odasúgtam neki, hogy valahol fejezze be, hiszen az órának vége. Szépen bólintott rá, és még azt kérte, hogy egy szelfit csinálhat-e a háza előtt a kamerával, hogy bekerüljön portfóliójába a műve. Természetesen boldogan bólintottam rá. A felvétel elkészült egy kis technikai hibával. Ugyanis valahogy lemaradt Tomikám hangja a felvételről. Vélhetően a mikrofont nem dugtam be a zűrös helyzetben. Ennek ellenére elkészült a videó. Kerestem hozzá olyan aláfestő zenét, ami talán kicsit érzékeltei azt a lenyugtató, idegeket megnyugtató folyamatot, amit ez a néhány perc Tominak adott. Szürkületben, madárcsicsergés mellett veti meg az alapokat, mint akinek a sötét mélyből most jön el a pirkadat... Majd egyre szebb és jobb, konfortosabb lesz minden körülötte, mint lelkében, a való életben... S amikor vége lett az építésnek, és felállt a géptől, arca kisimult, cukorkáját, s a szokásos simogatást megkapva, mosollyal távozott el az Anyahajó szobácskájából.
Íme a terápiaként ható néhány perc hang nélkül ugyan, de a gyógyító pillanatokat érzékeltető relaxációs zenével:


Mondandóm summája: mint, ahogy létezik rajzterápia, úgy hiszem, és tapasztalataim szerint tudom, létezik a Minecraft építkezős játéknak is személyiségfejlesztő, gyógyító hatása. Ezért örülök, hogy eljuthat a magyar iskolákba is a Minecraft EDU, amely nagy segítséget jelenthet úgy gyermeknek , mint pedagógusnak az élményszerű tanulásban
Kategóriák: Kollégák blogjai

Amikor már nem csak a sakk, hanem a Kahoot is összeköt minket...

Szeverényi Irma - 2017.09.25. hétfő - 05:10:00


Napjaink vitatott témája a gyermekek, fiatalok internethasználatának problémája. Mikor is engedjük őket a digitális világ közelébe, s majd utána hogyan is védjük meg őket annak számtalan káros hatásától. Nem alaptalan az aggodalom, ezt én is így látom. Ám, ha meghalljuk, és megértjük a kor szavát, akkor vigyázó kezeink alatt hatalmas távlatokat nyithatunk meg kisdiákjaink számára. Az internetnek köszönhetően Anyahajónkkal immár messze vidékre hajóztunk el. A világhálón keresztül értesülhetünk folyamatosan ugyanis nemzetközi projektekről, amelyekbe, ha bekapcsolódunk, egy ültő helyünkben országhatárokon is túljuthatunk.Ez így volt akkor is, amikor egy eTwinning projekt szereplői voltunk, , amikor bekapcsolódtunk a Világ Legnagyobb Tanórájába, a Világsakkfesztivál csapatába, az Európai Kódolás Hetébe, vagy a Kódolás Órájának világméretű eseményébe.

 Úgy gondolom, és tapasztalom is, hogy ez a fajta gyógypedagógiai fejlesztés olyan gazdag eszköztárat ad kezünkbe, ami valóban komplex módon ad lehetőséget a sajátos nevelési igényű gyermekek harmonikus személyiségfejlesztéséhez. Egy-egy projekt  összehangolt módon, tantárgyakat átívelve adja az ismereteket, készségeket, képességeket, másrészt a szociális tanulás, a társakra lelés, a nemzetköziség boldog összetartozásának megélése mind-mind lehetséges. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezeknél a sok tanulási nehézséggel, akadállyal küzdő gyermekeknél fokozottan szükségszerű a digitális írás tudás elsajátítása. Ismerjük Teller Ede mondását, amely szerint: "Az olyan ember, aki nem ért a számítógéphez, a XXI. században analfabétának fog számítani." Tehát most - meglátásom szerint -  erre kell helyeznünk a hangsúlyt egy mai, modern, innovatív gyógypedagógia fejlesztés során. S ez nem azt jelenti, hogy elvetjük a hagyományos, manuális írás lehetőségét. Csak robogó vonatunk pillanatok alatt elszáguld mellettünk, ha idejében nem szállunk fel rá. S ha fent is ülünk kisdiákjainkkal a képzeletbeli masinán, akkor is nagyon kell igyekeznünk, hogy lépést tartsunk a fejlődéssel, hiszen pillanatokon belül lemaradhatunk, s akkor ott a veszély, hogy ki is maradunk. Ez vezérel engem ott a mi kis Anyahajónkban. Így tudok ma örülni pl annak, hogy megismerhettem a remek Kahoot játékot, ami csodálatos és izgalmas módon kiváltja a kínos papíralapú felméréseinket. Itt is számtalan lehetőség van a fejlődésre. A gamafication elemeit magában hordozó alkalmazás ,  a játékos versenyhelyzet, a pontokért folyó harc olyan inspirációt jelent a gyermekek számára, ami elfelejteti velük azt, hogy tulajdonképpen ez egy komoly számonkérő felmérés, vagy dolgozat lenne egyébként. Eddigi gyakorlatainkról írtam is már blogomban, amely ITT található meg. Az apropót mostani bejegyzésem  megírásához az adta, hogy nagy örömmel fedeztem fel az imént a Microsoft Innovatív Pedagógusok nagy nemzetközi közösségének oldalán mosolygós arcú indiai gyermekeket, akik a Kahoottal játszanak tanárnőjükkel:

Én magam is az internetnek köszönhetem, hogy MIE expert lehetek immár harmadik esztendeje:

 Az együvé tartozás, a közös gondolkodás kontinenseket átívelő boldog léte és ereje visz tovább mindennapjaim olykor tengernyi tennivalóiban, s nem egyszer nehézségeiben.
Viszem is Anyahajónkba a képeket, hogy lássa a kis Csapat, hogy ott a messzi Indiában is ismerik a Kahootot, és ott is örömmel játszanak vele az indiai gyerekek. Még a térképen is megmutatom a helyet, hogy mondómba  egy kis földrajzi ismeretet is belecsempésszek.
 Hiszem, és tudom, hogy az internet-adta  közös univerzális nyelv is közelebb hozhat bennünket egymáshoz a békétlenség, széthúzás helyett...
Kategóriák: Kollégák blogjai

Gyerekek és a digitális világ

Tuboly Rita - 2017.09.24. vasárnap - 17:09:00


Néhány évvel ezelőtt minden tanév elején felmértem a tanulók számítógépezési szokásait. Az internet elterjedésével már nemcsak a tanulók otthoni eszközeire kérdeztem rá, hanem az interneten töltött időre is. Ekkor még papíralapon adták meg a válaszokat a tanulók, taermészetesen anonim módon.Itt találhatók a korábbi évek eredményei.
Ebben a tanévben szintén arra kértem az 5-8. osztályos tanulókat, hogy anonim módon válaszoljanak néhány kérdésre. Ehhez a Google Űrlapot hívtam segtségül, amelyben gyorsan, könnyen lehet összeállítani kérdőíveket, vagy akár teszteket is. A tanulóknak nem okozott gondot a kitöltés, csak a végén kérdezték meg, hogy elküldhetik-e. 
A kérdőív itt található.
A válaszok begyűjtése után a Google Úrlap alkalmazás diagramokat is készített, amik alapján könnyen elemezhetők tanulóink internetezési szokásai.
Hétköznap szinte minden tanuló internetezik, többségük 1-2 órát. Vannak olyan tanulók is, akik 3 óránál többet töltenek a virtuális világban. Ez azért meglepő, mert akkor mikor és hogyan készülnek fel a következő napra?!

Hétvégén a tanulók több időt töltenek az interneten, bár vannak olyanok, igaz kis számban, akik nem interneteznek. Sokan 2-4 órát is eltöltenek a virtuális világbann. Igaz, volt, aki mondta, hogy nincs állandóan a gépnél, bár a gépe be van kapcsolva.      Míg néhány évvel ezelőtt a tanulók asztali számítógépet használtak, addig napjainkban a gyerekek többsége már rendelkezik okostelefonnal, tablettel, esetleg IPad-del is. Ezért is kérdeztem rá az eszközeikre. 
Az iskolánkba járó tanulóknál is megfigyelhető, hogy egyre kevesebben használnak asztali száímtógépet. Vannak olyan tanulók is, akik többféle digitális eszközzel endelkeznek.Természetesen az okostelefon vezet a listában, amit a tablet, valamint a laptop követ. Többen nemcsak használják a telefont, hanem tudják annak paramétereit is. Sokan kérnek szüleiktől okostelefont karácsonyra, névnapra, születésnapra..
.
Mivel tanulóink nagyon sok időt töltenek internetezéssel, ezért nem mindegy, mivel töltik ezt az időt. A legöbben zenehallgatásra, zenelettöltésre, filmnézésre használják az itnernetet. 
Ez felvet néhány kérdést: 1. Milyen tartalmakat néznek a gyerekek? 2. Jogtiszta zenét töltenek-e le?
Sokan chatelnek, illetve használják a közösségi oldalakat.Ez is elgondolkodtató....
A tanév első informatikaóráján, illetve a hálózatok témakörénél mindig megbeszéljük a közösségi oldalak, illetve az internet veszélyeit. Nagyon fontosnak tartom felhívni a tanulók figyelmét ezekre a dolgokra. Többször néztünk a témával kapcsolatban videókat is.
Örömtelinek tartom, hogy egyre többen rájöttek arra, hogy a tanulásban hasznos segítőtárs lehet a virtuális világ. Ez talán annak is köszönhető, hogy sokszor használtuk az interaktív táblákat gyakorlásnál, ismétlésnél. Igyekszem a tanulóknak ajánlani tanulást segítő appokat, alkalmazásokat, lehetőségeket is. Remélem, a következő években tovább nő azoknak a tanulóknak a száma, akik felismerik, hogy az internet hasznos segítőtársuk.

A felsőtagozatos tanulók 77%-a tagja közösségi oldalnak, főleg a Facebook-nak. 
Közösségi oldalon töltött idő hétköznap:Közösségi oldalon töltött idő hétvégén:

A válaszadók 63%-a kapcsolattartásra használja a közösségi oldalakat. Ott chatelnek, illetve üzenetet is küldenek egymásnak. Itt is megjelent a tanulás. Vannak már osztályoknak zárt tanulói csoportjai, amik arra is alkalmasak, hogy a hiányzóknak az órai feladatokat, elküldjék.

Remélem, a jövőben egyre több tanuló tölti majd hasznosan idejét az interneten.

596. Egy levél hatása

L. Ritók Nóra - 2017.09.24. vasárnap - 09:47:29

Nos, csak meg akartam mutatni. Amikor a kolléganőm az asztalomra tette, és elolvastam, éreztem, nem maradhat azon a megszokott úton, hogy a következő héten megkapja, amit kért, persze otthon, nem az iskolában. (Bár az utóbbi években már az is előfordul, hogy valaki az óra után kapja meg, mert ahol minden gyerek rászoruló, ott már rég nem cikizik egymást azzal, ha valaki adományt kap.) Úgy éreztem, ezt másoknak is látni kell. (http://hvg.hu/itthon/20170922_igazgyongy_ritok_nora_kislany_ruha_adomany)

Rendszeresen kapunk kéréseket, általában a szülőktől, ők többnyire fejből mondják a méretet, bár van, akinél csak az életkort tudjuk viszonyítási alapnak venni, ha nem jár még hozzánk a gyerek, mert kicsi, vagy új család bukkan fel a kapcsolatrendszerünkben. És az is előfordult már, hogy csak ez a kérdés maradt: „Mégis, mekkora a gyerek? Mutassa meg, magának meddig ér….”

De ez szerencsére nem gyakori, legalább a méreteket a szülők zöme tudja, a gyerek hozza a kis papírt a suliba, felírva rajta, mi hiányzik a gyereknek, és mekkora. A gyerek többnyire átadja nekünk (“anyu küldi”), és mi a raktárunkból összeállítjuk a csomagot, amit aztán elviszünk hozzájuk. Szóval, ez a menete, a megszokott rendje ez lett az Igazgyöngy kríziskezelésének ezen a területen.

Ezért gyűjtünk folyamatosan gyerekholmit, hogy mindig legyen a raktárban, legyen mihez nyúlnunk, méretben, típusban. Ebből fogyott ki a múltkor a csecsemőholmi, amire a facebookon felhívást tettem közzé, és ami már helyre is billentette a készletünket.

De most nem ez volt a célom. Csak megrendített engem is a levél. És biztosan tudom, hogy ezt a gyerek írta, nem egy felnőtt diktálta neki. Volt, aki a facebookon azt írta, hamisítvány… mert egy gyerek nem így ír, és biztosan én írtam, politikai hatáskeltésként. Más szerint ez már évek óta kering a facebookon, csak a szemét nyerészkedők mindig előhúzzák, hogy rászedjenek másokat.

Persze ez hidegen hagy, nem tud már megrendíteni, hogy „büdős csótány”-nak nevez a hozzászólásában egy természetesen a nevét nem vállaló kommentelő, tudom, a nyilvánosság, meg a facebook, no meg a beteg lelkek egyre növekvő száma ezzel jár. Azt is tudom, nem véletlen, hogy ebben a korrupt világban az emberek megkérdőjelezik az alapítványok tisztes szándékát, sajnos volt és van rá példa bőven, hogyan használják ki mások segítőkészségét azok, akiknek ez üzletet jelent.

De én tudom, hogy ezt a kislány írta. A tapasztalatom szerint a levél stílusa, a kérő levélé mindig sajátos. Nyilván ezt is megtanulják valahogy…. több falut is összevetve látom, hogy  nem „rontanak ajtóstól a házba”, a kérést mindig megelőzi a gyerektől is a „hogy tetszik lenni” kérdés, és csak később, az udvariassági formulák után jönnek elő azzal, mit szeretnének. Megtanulnak így kérni. Fontos tudás lett ez. Gondolkodtam már sokat, hogy alakulhatott ez ki… Talán mi is benne vagyunk, hiszen folyamatosan kezeljük a konfliktusokat az adományozásban, és mindig ott van a megfelelő kommunikáció jelzése is. Nehéz megértetni velük a megfelelő pontot az ordibálva követelőzés és a megalázkodás között.

Egyébként is írtam már arról, mennyire nincs meg a visszacsatolás képessége, az örömé, a köszöneté, hogy még egy gyerekrajzpályázat díjátadójára is így kell készülnünk, még a nagyobbaknál is: ha kihívnak, és gratulálnak, kezet kell nyújtani, és megköszönni. És kell ez akkor is, ha személyesen találkoznak az adományozóval, karácsonykor, és máskor is sok ilyen van, vagy, ha visszavisszük egy táborozásról a gyereket, akire sajátunkként vigyáztunk egy hétig, akkor a szülőtől kijár a pedagógusnak egy „köszönöm”, stb.

Nem az adománygyűjtés szándéka volt tehát bennem, mikor feltettem a kislány levelét. Csak a szegénységre szerettem volna felhívni a figyelmet. A létező, mindennapos gyerekszegénységre.

Az, hogy ebből ekkora dolog lett, engem is meglepett. Átvette sok hírportál, nyilván nem a kormányzati oldalról, hiszen ott az a kommunikáció, hogy ez a probléma nem létező. A jövő héten biztosan rengeteg csomag érkezik az Igazgyöngybe, egy nyolcéves kislánynak megfelelő méretű ruhákkal, cipőkkel. Nyilván túl sok lesz, külön koordinálást igényel majd, hogy mit adunk most oda, mit később, és ha a sokadik görkorcsolya megjön, megkérjük az adományozót, járuljon hozzá, hogy másnak adjuk, mert akik korábban elküldték, azt már odaadtuk neki.

Sokan kérték a közvetlen elérhetőséget. Amit nem adok ki. Semmiképpen sem. Nem adtam ki a médiának sem, és nem fogom az adományozóknak sem. Privát üzenetben sem. Mert, ha már ez lett belőle, akkor ezt koordinálni kell. Nekünk, akik itt élünk, és ebben dolgozunk. Bizonyára sokaknak megvan még a legutóbbi karácsonykor egy Alex nevű fiú története, valahol a Dunántúlon, már nem is emlékszem, csak a sztorira, aki levélben kért élelmet karácsonyra. A sajtó által is felkapott levelére olyan mennyiségű adomány ment hozzájuk, ami a környezetükben élő, ugyancsak nélkülöző családok irigységét addig korbácsolta fel, míg megbánták az egészet….és már inkább nélkülöztek volna.

Persze ezt, akik távol vannak, nem látják. Ők gyorsan szeretnének segíteni (amit persze nagyon köszönünk), látványos és gyors visszacsatolással. Ők nem látják a probléma társadalmi beágyazottságát, hogy mennyire óvatosan, a gyerekekre (és a felnőttekre is) vigyázva lehet csak jól segíteni. Mert a probléma megoldása nem ennyi, hogy küldünk egy cipőt. Ezt egy olyan rendszerbe kell beletenni, ami előre mozdít, és a közösségi hatásokra is ügyel.

Bár az, hogy az egésznek a kommunikálásában mit jelent egy konkrét személy, gyerek megjelenése, hogy ez mennyivel több embert megérint, mint egy sima használt ruha adománygyűjtési felhívás, nos, az megint világosan látszott. A storytelling, a történetmesélés, a valós személy érzékelhetően megtapasztalható jelenléte sokkal több embert megérint, mint az általános problémajelzés.

Mivel azonban a mi storytellingjeink sosem fiktívek, így ez minket, civil segítőként nagy óvatosságra int. Mert azt szeretnénk, ha az adományozásból mindkét fél egyaránt építkezhetne. Az is, aki ad, és az is, aki kap. Mert így lehet előremutató változás ebben az egyre inkább romló világban.

Kategóriák: Blogok, Kollégák blogjai
Tartalom átvétel